Íme, ismét eljött az ideje annak, hogy felvegyem a kritikus kesztyűimet és megigazítsam a professzionalitást indikáló monoklit a szemem előtt, uganis december 23-án színházban voltam. Azok, akik újonnan lelnek a blogomra, nem tudhatják, hogy ilyen közegben nőttem fel, nagypapám színész volt, édesnyám színésznő, nagymamám valaha volt balett-táncosnő, édesapám balettművész, szóval valamilyen úton-módon ebben nevelkedtem, színészek és színésznők vettek körbe, kicsiként randalíroztam a színházak színfalai mögött, bratyiztam a díszletesekkel, és a többi. A családom intelligens, kritikus emberekből áll, akik nem elégszenek meg azzal, ha valami jó, jó, mindig odakerül mögé az a bizonyos "de". Létezik a tökéletes, mint olyan, de ha valami nem az, akkor bizony meg van a véleményük róla. Ily módon, mivel ezt szívtam magamba, én magam is teljesen másképp ülök le megnézni egy színdarabot, és másmilyen utóízzel a számban jövök ki. Én nem csak arra figyelek, hogy hogyan játszik a színész, hanem arra, hogy milyen a zene, mennyire praktikus a díszlet, működik-e az a rendszer, amit kitaláltak. Akárhányszor színházba megyek, a blogomon mindig nyoma marad a véleményemnek. Így lesz ez most is. A történetet talán nem kell bemutatnom senkinek, a valós történetet egy rokkant, francia paplanernyős és egy teljesen más társadalmi osztályból származó, néger férfi igaz, és életre szóló barátságáról. A film a maga idejében számos díjat nyert el, és jelenleg a legnézettebb filmek egyike. Ezt a történetet vitte a deszkákra a Játékszín társulata. Mielőtt belevágnánk a részletekbe, bemásolom a szereposztást, és a felelős staff-ot. 

• Philippe: Hirtling István
• Driss: Vadász Gábor
• Kovács Dézi
• Zsurzs Kati
• Szőlőskei Tímea
• Klem Viktor
• Szirtes Balázs

Áldott, békés karácsonyt kíván szerető barátnéd: 
 

Nagyon rég nem rajzoltam. Legalább fél éve - ha nem több. Elvesztettem a motivációmat és az ihletemet, véget ért egy hosszú és csodálatos időszak az életemben, ami a rajzaim szerves táptalaja volt, így természetes, hogy a periódus lezárulása rántotta magával a rajzoláshoz való vágyam is. De ez valami, amin szánt szándékkal, akár erőszakkal is hajlandó vagyok átverekedni magam. Mert én szeretem ezt az egészet. Szeretek rajtzolni, és csak azért, mert valami véget ért, ez nem állhat útjába valami másnak, amit leglább annyira szeretek. Nem? Meg is tettem az első lépéseket. Kezdetnek ezeket hoztam nektek. Nem akarok nagyon sok mindent hozzáfűzni, a rajzok nekem csak úgy történnek, egyébként is. De ez a kép már rég a fejemben volt, ideje volt papírra vetni, főleg most, hogy végre itthon vagyok, és a megszokott módon használhatok minden eszközt, minden gépet, és minden programot [értsd: odakint nincs scanner, például]. Nem is szaporítom tovább a szót, debütáljon Kanehiko és Ravi [két verzióban]:

Oh, és csak hogy valami friss is legyen a tartalomban: felpakoltam a fordításaimat a Térkép és iránytű menübe :) Ajánlom mindenkinek meleg szeretettel.

A legközelebbi találkozásunkig milliószor ölel barátnőd: 
 

18-án végre elérkezett az idő, hogy hazarepüljek. Persze előtte még lett volna egy találkozóm valakivel, aki végül el sem jött, és pár perccel [!] a megjelölt idő előtt mondta le arra hivatkozva, hogy túl sokat ivott előző este, és nincs jól, miközben én kialakuló arcüreg gyulladással a maradék havon át elgyalogoltam a találkahelyünkig. Nagyon frusztrált voltam. Az illetővel egyébként szerepes világunk építgetjük, de ezen annyira megsértődtem, hogy a tervezgetés is megállt a részemről. Na, de mindegy is, mert másnap elrepültem. Szépen összecsomagoltam a kézipoggyászom [javarészt csak bugyik, zoknik, na meg a kint vett ajándékok voltak benne], megbeszéltem kicsiánnyal, hogy még egyszer utoljára elviszem iskolába, amiből végül semmi nem lett, mert inkább beült az apja autójába, én meg hoppon maradtam. 1-kor kellett volna indulnunk, de annyira izgatott voltam [utálok repülni, egyébként], hogy már dél után picivel elhagytuk a házat. Gond nélkül odaértünk, gond nélkül meg is találtam, hogy hova kell majd az átvilágításra mennem, de itt történt az első bökkenő. Észrevettem, hogy óriási tömeg áll a security check előtt, és egy tapogtat sem mozdulunk. Füleltem kicsit, hogy kihalljam, mit magyaráz a hangosbemondó, amiből ki is hámoztam, hogy a szomszédos terminálban megszólalt a tűzriasztó, emiatt tartanak fel minket is. Nem aggódtam nagyon, 13: 15 lehetett, a géprm pedig 14: 35-kor kellett, hogy felszálljon. Aztán mág picit aggódtam, amikor tudtam, hogy 14: 05-kor zárnak a kapuk, és 13: 30 volt, és még nem jutottam át az átvilágításon... De szerencsére hamarosan átengedtek bennünket, és mivel üres volt addig az átvilágító, úgy repültem át rajta, mint a madár. 13: 35 fele végeztem is, és 13: 40-kor írták ki a kapumat. Akkor átbattyogtam a kapumhoz, ahol szintén várakoztattak minket kicsit. Olyan vicces volt. teltházas járattal mentem haza, ily módon nagyon megnézték mindenkinél, hogy milyen táska van, hogy minden felférjen a csomagtérbe. Előttem is és utánam is mindenki táskáját elrakatták egy nagyobb kézipoggyászba, az enyém jó volt úgy, ahpgy volt :D Ekkor már némileg éhes, nyűgös, és türelmetlen voltam, de olyan 14: 20 fele feljutottunk a gépre. Egész jó, mondhatnátok. De nem. A tűzjelző miatt vártunk még pár utasra, hogy biztosan mindenki elérje a járatot, ettől végül nem is tudom, mennyivel később szálltunk fel. Mondjuk, hogy egy fél órával. Kigyúrtam már magamnak, hogy általában veszek valamit enni, inni a gépen, aztán csak pihenek, alszok, meg zenét hallgatok, de ezúttal olyan lassú volt a kiszolgálás [nem tehettek róla, jó, teltházas járat], hogy mire hozzám került a sor, egyrészt majdnem minden elfogyott, másrészt az út fele elment :D Végül egy 7days criossant-t, és egy jegesteát vettem, az út maradék részében meg tényleg pihentem és zenéztem. Aludni sajnos nem tudtam. Késve szálltunk le, de annyira, hogy a beígért 6 helyett 7-kor jutottam ki a családomhoz, anyukámhoz meg öcsikémhez, akik már rég vártak rám. Odahaza végre találkoztam a család legújabb tagjával, Buborékkal [röviden Bubi vagy Bubó], az ifjú csau-csau kutyával. Imádom, olyan cuki! Mint egy nagy medve, nem tudod, melyik az eleje és melyik a vége, ha sétál! És röfög! Na, meg ettem jó forró húslevest, és lencsefőzeléket. A család is nagyon örült nekem, de a gép késése miatt kb. ennyi fért bele a napba. 19-én itthon voltam, minőségi időt töltöttem a családdal, filmeztünk, kávéztunk, na meg természetesen, megalapítottam a Fairy Ring-et :) Ami már persze napok óta a fejemben volt, csak épp még a neve és a formája hiányzott. De végül megszületett, és egyelőre imádom. Fel is töltöttem a tartalmakat még aznap, a fotóimat, rajzaimat, és írásaimat, talán már láttátok őket. Épp aznap szakadt ki a nadrágom, vicces volt. Még jó, hogy nem kellett sehová mennem. 20.-ára programom volt. Régi barátnőmmel, Tadeshi-vel beszéltem meg egy találkozót a Blahán, hogy onnan továbbindulva megismertessen engem a Hársfa utcában székelő Cydonia vintage tearoom-mal. Teázni mentünk, magyarul xD Meg utána én ettem egy vacsorát a Burger King-ben, mert hiányzott xD De én már előtte bementem, gondoltam, veszek magamnak egy új farmert, ha már így alakult. A nagy nadrágpróbálgatás közben meg úgy egyébként feladta a cipőm cipzárja [szabad neki, minimum 9 éve megvan, ha nem több], úgyhogy a nadrág mellé egy szürke cipő is jött, és nagyon jól vásároltam, mert ez a két dolog, amit vettem, összesen került 11. 000 jó magyar forintba. Na, de ezután már tényleg csak a nagy találkozó volt hátra, ami fantasztikusan sikerült! Rengeteget nevettünk, és beszélgettünk, egyszer sem volt üres járat a mondataink közt. Érdekes, ezzel a lánnyal mindig ott tudom folytatni, ahol abbahagytuk. Pedig a mi kapcsolatunk se tökéletes éppen. Mindenesetre szuperül éreztem magam, a csokimnak is örült [Cadbury-t hoztam neki Angliából], és megbeszéltük, hogy ha össze tudjuk egyeztetni, még egyszer megölelgetnénk egymást, mielőtt visszaröppenek a vén Britanniába. Két és fél órát elcsacsogtun gond nélkül, mielőtt elváltunk volna. Másnap kicsit sűrűbb volt a program, egy plörkös ismerősöm kért tőlem teát kintről, és azt mentem átadni, így elsőre, aztán pedig valaha volt hoteles kollégáimat sikerült egy tető alá összehozni. És hajh, de jó is volt! Össze tudtam trombitálni a szívemnek legkedvesebb kollégákat, az olasz Chiarát, a spanyol Sara-t, Orsi macskámat, és Gerit, később pedig még Brigivel is sikerült eltöltenem egy órácskát. A két idegen nyelvű lány, Chiara és Sara csak egy órácskát töltött velünk, mert ki kellett menniük a reptérre, de ez épp elég idő volt ahhoz, hogy jól megölelgessem őket, és még szelfit is lőjünk :D Aztán Gerivel és Orsival hármasban maradtunk, és miután elfogyasztottuk a Frei caféban azt a csodálatos, jemeni fahéjas-szegfűszeges mokkát, amit magamnak rendeltem, továbbálltunk, és egy wok bárban megvacsoráztunk. Én tojásos üvegtésztát kértem, ami alapból dúsítva van répával meg káposztával, és erre én még kértem csirkehúst és teriyaki szószt. Összességében fantasztikusat kajáltunk így hármasban. 3-kor kezdődött ez az egész összejövetel, a lányoktól 4-kor váltunk meg, és végül Geri Orsival tőlem olyan fél 6 fele vált el, majd visszabattyogtam a Frei.be, ahová Brigit vártam, akivel szintén el tudtam csacsogni egy órát, és aki amúgy meghívott egy forrócsokira <3 [vele nem készült szelfi xD] Kivétel nélkül mindenkitől úgy váltam el ebben a két napban, hogy szeretnének még engem látni. Fantasztikusan sikerült napok, órák voltak ezek, és nagyon hálás vagyok, hogy a részesük lehettem. Ma szerencsére itthon voltam, valamikor nekem is ki kell pihennem a barátaimat :D Kell id az idő, ugyanis egy centit nem csomagoltam még szentestére. Megyek is! 

A leghamarabbi viszontlátásig melegen ölel barátnőd: 
 

Az egész egy olyan hétvégén történt, amikor hoszt-szüleim távol voltak Spanyolországban, én pedig nem megszokott módon a hétvégémen is azt csináltam, amit a héten - gyerekre vigyáztam: játszottam, főztem, rendet próbáltam tartani, szóval a szokásos, nem belehalós mennyiségű melót végeztem. A péntek gond nélkül telt, szülők dél körül elmentek, én fél 4-kor felvettem kicsilányt, eljátszogattunk, tévézgettünk, vacsorát adtam neki, majd ágyba dugtam, és a lelkére kötöttem [mivel korai kelő], hogy ne merjen reggel 8 előtt felébredni. Így is tett, én persze mindig fent vagyok 8-kor, ha tudom, hogy én vagyok a gyerekre, és nagyon rendes volt, 9:30-ig aludt is a kedvemért. Aznap gulyáslevest akartam főzni, amihez előzetesen be is vásároltam, így őszintén mondva aznak nem is nagyon mozdultunk ki, csak úgy eltunyultunk a lakásban. Na, de ami utána következett... 9.-éről 10.-ére virradó reggel leesett az első [és valószínűleg az utolsó] hó. Fentebb csatoltam is egy képet. Nem is akármennyi, ez bizony 20 centis hótakaró volt. Ami önmagában nem lett volna gond. Sőt, kifejezetten melengette a szívem a karácsonyi atmoszféra. De aztán eszembe jutott, hogy aznap el kellett vinnem kicsilányt egy szülinapi partiba, gyalog, 40 percig a hóban. Ez már annyira nem tetszett, de arra gondoltam, végül is, mi bajunk eshet. Alaposan beöltöztünk, és útnak indultunk. Elvittem ezt a lányt a házhoz, ahol a kis barátnőjének a születésnapi bulija volt, és amíg ő kiszórakozta magát, én elmentem karácsonyi ajándékokat vásárolni a nagy hóban. Vicces volt [nem, amúgy nem] látni az autókat, buszokat, ahogy a dimbes-dombos Tring utcáin visszafelé csúsznak a lejtőn. Mert ki gondol rá, hogy fel kéne rakni a téli gumit, mert leeshet a hó, igaz? Senki. Vettem egy kávét, meg valami ebédet, aztán visszabattyogtam a házba. Ekkor már egy kicsit a cipőm is kezdett beázni, szóval jól esett egy bögre tea a házigazdától. Örültem, hogy mindjárt vége a mai kötelező programoknak, és mehetünk haza, mert őszintén megmondom, 20 centi hóban nehezebb, rosszabb, és jóval fárasztóbb gyalogolni, mint hó nélkül, de valamire nem számítottam. Méghozzá arra, hogy a házigazda a buli után közös szánkózást hirdet a közeli parkban. Annyira nem volt kedvem elmenni, hogy azt nem tudom elmondani. Én aznap már korán keltem, lejártam a lábam, és nekem ez annyira nerm is nagy öröm, hogy el akarjak menni szánkózni. De hát kérdem én, miféle önző bébiszitter lennék, ha bokáig érő hóban, ami ötévente egyszer esik le, nem engedném a gyereknek, hogy szánkózzon egy nagyot? Úgyhogy végül elmentünk, de csak sötétedésig. Akkor hazaértünk, lecuccoltunk, átöltöztünk, és alig telt bele egy óra, kicsilány kitalálta, hogy ő éhes, és én korábban megígértem neki, hogy amikor anya meg apa nem lesz itthon, majd elmegyünk az indiai takeaway-eshez, és hozunk vacsorát. Igen, valóban megígértem, de akkor még nem tudtam, hogy le fog esni a hó. Kicsilány hajthatatlan volt, na meg én is éhes voltam, szóval végül mégis csak felkerekedtünk. Ám az indiai zárva volt. Valószínűleg a srácok, akik üzemeltetik, a környékről járnak be, és a hó miatt otthon ragadtak. Így hát kénytelenek voltunk tovább kutyagolni a kínai takeaway-hez, amit én annyira nem szeretek, de kicsilány igen, így végül én onnan szereztem csirkés curry-t, amit később megbántam, de már mindegy volt, csak érjünk haza és legyen vége ennek a napnak. Megvacsoráztunk, aztán végre elzavarhattam ezt a lányt aludni. Én másnap olyan fáradt voltam,  ráadásul még az időjárás el is uralkodott rajtam, úgy éreztem, beteg leszek, hogy bár a hó továbbra is esett, megmondtam ennek a lánynak, hogy én ma sehová, ha akar havazni, menjen ki a kertbe. És így is lett. A hangom elmenőben volt, tüsszögtem és folyt az orrom, a torkom fájt. De mondom, nem baj, mindjárt vége a vasárnapnak is, hétfőn jönnek a hoszt-szülők, és amúgy is iskola van. Hittem én. Hétfőn reggel hoszt-apukám felhívott telefonon, hogy hószünet van az iskolában, a gépüket pedig törölték. Hát normális körülmények közt nem bántam volna egyáltalán, de kezdett rajtam eluralkodni a betegség, nem is éreztem magam nagyon jól, így vigyázni a gyerekre kifejezetten kínszenvedés volt. Kapkodtam a gyógyszereket, fújtam az orrom, köhögtem, és nem tudtam nyelni... Ez a betegség amúgy olyan makacs, hogy ennek most már lassan két hete, és még mindig fújom az orrom, pedig már nem is vagyok az országban. Valahogy csak elment az az irreguláris hétfő is, a szülők megjöttek hajnali 3-kor, és mikor reggel láttak, meg hallották a hangomat, visszazavartak az ágyba pihenni, meg aludni, szóval végül is mindent megtettem, meg ők is, hogy meggyógyuljak. Azóta nem is havazott Angliában, és valószínűleg nem is fog már az idén. De nem is baj. Én alapvetően szeretem a havat, meg nem zavar, de az idei porcióhoz nem fűz túl sok jó tapasztalat :D Azért a biztonság kedvéért megyek is, és iszok egy jó forró teát.

A következő bejegyzésemig milliószor ölel barátnőd:
 

Ötödikén nagyon megijedtem. Fent voltam a szobámban, és a szokásos dolgaimat csináltam, amikor Rita [lakótársam, és amúgy host-családom előző au pair-je] felkiabált, hogy jöjjek gyorsan, mert baj van. Hát mindenre gondoltam, hogy elromlott a mosógép, és úszik a konyha, vagy nyitva maradt az ablak és beesik az eső, de ahogy lerohantam a lépcsőn, nem voltam kész arra, amit láttam. A család 17 [igen] éves nőstény cicája, Pugwash a konyhakövön fekszik elterülve, és a lábaival kapálózva forog körbe-körbe a csempén. Tanakodtunk Ritával, hogy ez most mi és miért van, aztán megpróbáltuk talpraállítani a cicust, de szegényke folyton nekiment a bútornak vagy eldőlt. Aztán amikor stabilizálódni látszott az egyensúlya, elkezdett körbe-körbe menni a kövön. Szerencsétlen azt sem tudta, merre van arccal. Mivel 10-15 perc elteltével sem javult az állapota, sőt, habzó nyálat véltem felfedezni az állat állán, felhívtam hoszt-apukámat, hogy mi legyen, és rövid logisztika után kaptam magam mellé egy sofrt, akivel karöltve elvittük a cicust az állatorvoshoz. Csendben, halkan megkaptam az engedélyt is a férfitól, hogy ha a doktornő megkérdezi, igen, el lehet búcsúzni a cicustól. Nagyon féltem tőle, hogy én nyerem meg ezt a pillanatot, de mire odaértünk a rendelőbe, Pugwash varázslatos módon visszajött a rohamából, de olyannyira, hogy még a doktornő is meglepődött. Se láz, se jele zavartságnak, és mág egyenesen is tudott járni. Szerencsére. Úgyhogy végül úgy döntöttünk, minden tényezőt egybe vetve, hogy nincs okunk elaltatni a cicust, amíg visszazökken ebből a különös rohamból. Szóval egyelőre én is megúsztam, hogy ki kelljen mondani a nehéz szavakat. A családdal később megegyeztünk benne, hogy a következő roham alkalmával tényleg elaltatják. Hoszt-anyukám álláspontja is érthető, ő úgy fogta fel, hogy szegény már semmit nem élvez az életből, már csak szenved, már cska az elkerülhetetlent halogatjuk, míg hoszt-apukám amellett kampányolt, hogy amíg dorombol, és szerti, ha simogatják, meg eszik, addig jól van. A következő napok cica szempontból békében teltek, Pugwash úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, végezte a saját, macskás dolgait, élte a macskás életét, egészen 16.-áig, amikor ismét kapott egy rohamot. Én pont nem voltam otthon [hála Istennek], viszont ez hoszt-apukámra hárította a felelősséget, és ezúttal szegény kislányt tényleg elvitték elaltatni az állatorvosi rendelőbe. Apukám nem mondta, de láttam rajta, hogy azért megviseli ez az elválás. Akkor még nem voltam kint, de korábban ebben az évben a kutyájuktól, Bob-tól is meg kellett válniuk ugyan emiatt. Ez nem egy jó év háziállatok szempontjából. Még mindig van két cicusuk, de na... Azért valahol kicsit örülök, hogy egymás mellett voltak az utolsó pillanatokban. 17 év cicák közt is rengetegnek számít, volt tengerész is a drága, amíg össze nem balhézott két kisgyerekkel, azóta hoszt-apukámnál van, és tudom, hogy nagyon szerette. Bármennyire öreg volt is, bármennyire nem evett, vagy épp piszkított a lakásba, a szeretetnek mindig örült, hálás volt a cirógatásért, és cserébe mindig dorombolt. Én kifejezetten szerettem fésülgetni az öreglányt, és nagyon hiányzik, hogy nem melegszik a használatban lévő sütő hőhullámaiban. Van róla sok fényképem, és még két videóm is, de a család érzései miatt inkább nem posztolom ki egyiket sem. A fent feltüntetett kép is csak illusztráció. Ez nem volt egy nagyon vidám bejegyzés, de felkavart, amikor történt, és mindenképp ki szerettem volna írni magamból. De egyelőre ennyi, hamarosan újra jelentkezek.

A legközelebbi találkozásunkig ölel barátnéd: