Ötödikén nagyon megijedtem. Fent voltam a szobámban, és a szokásos dolgaimat csináltam, amikor Rita [lakótársam, és amúgy host-családom előző au pair-je] felkiabált, hogy jöjjek gyorsan, mert baj van. Hát mindenre gondoltam, hogy elromlott a mosógép, és úszik a konyha, vagy nyitva maradt az ablak és beesik az eső, de ahogy lerohantam a lépcsőn, nem voltam kész arra, amit láttam. A család 17 [igen] éves nőstény cicája, Pugwash a konyhakövön fekszik elterülve, és a lábaival kapálózva forog körbe-körbe a csempén. Tanakodtunk Ritával, hogy ez most mi és miért van, aztán megpróbáltuk talpraállítani a cicust, de szegényke folyton nekiment a bútornak vagy eldőlt. Aztán amikor stabilizálódni látszott az egyensúlya, elkezdett körbe-körbe menni a kövön. Szerencsétlen azt sem tudta, merre van arccal. Mivel 10-15 perc elteltével sem javult az állapota, sőt, habzó nyálat véltem felfedezni az állat állán, felhívtam hoszt-apukámat, hogy mi legyen, és rövid logisztika után kaptam magam mellé egy sofrt, akivel karöltve elvittük a cicust az állatorvoshoz. Csendben, halkan megkaptam az engedélyt is a férfitól, hogy ha a doktornő megkérdezi, igen, el lehet búcsúzni a cicustól. Nagyon féltem tőle, hogy én nyerem meg ezt a pillanatot, de mire odaértünk a rendelőbe, Pugwash varázslatos módon visszajött a rohamából, de olyannyira, hogy még a doktornő is meglepődött. Se láz, se jele zavartságnak, és mág egyenesen is tudott járni. Szerencsére. Úgyhogy végül úgy döntöttünk, minden tényezőt egybe vetve, hogy nincs okunk elaltatni a cicust, amíg visszazökken ebből a különös rohamból. Szóval egyelőre én is megúsztam, hogy ki kelljen mondani a nehéz szavakat. A családdal később megegyeztünk benne, hogy a következő roham alkalmával tényleg elaltatják. Hoszt-anyukám álláspontja is érthető, ő úgy fogta fel, hogy szegény már semmit nem élvez az életből, már csak szenved, már cska az elkerülhetetlent halogatjuk, míg hoszt-apukám amellett kampányolt, hogy amíg dorombol, és szerti, ha simogatják, meg eszik, addig jól van. A következő napok cica szempontból békében teltek, Pugwash úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, végezte a saját, macskás dolgait, élte a macskás életét, egészen 16.-áig, amikor ismét kapott egy rohamot. Én pont nem voltam otthon [hála Istennek], viszont ez hoszt-apukámra hárította a felelősséget, és ezúttal szegény kislányt tényleg elvitték elaltatni az állatorvosi rendelőbe. Apukám nem mondta, de láttam rajta, hogy azért megviseli ez az elválás. Akkor még nem voltam kint, de korábban ebben az évben a kutyájuktól, Bob-tól is meg kellett válniuk ugyan emiatt. Ez nem egy jó év háziállatok szempontjából. Még mindig van két cicusuk, de na... Azért valahol kicsit örülök, hogy egymás mellett voltak az utolsó pillanatokban. 17 év cicák közt is rengetegnek számít, volt tengerész is a drága, amíg össze nem balhézott két kisgyerekkel, azóta hoszt-apukámnál van, és tudom, hogy nagyon szerette. Bármennyire öreg volt is, bármennyire nem evett, vagy épp piszkított a lakásba, a szeretetnek mindig örült, hálás volt a cirógatásért, és cserébe mindig dorombolt. Én kifejezetten szerettem fésülgetni az öreglányt, és nagyon hiányzik, hogy nem melegszik a használatban lévő sütő hőhullámaiban. Van róla sok fényképem, és még két videóm is, de a család érzései miatt inkább nem posztolom ki egyiket sem. A fent feltüntetett kép is csak illusztráció. Ez nem volt egy nagyon vidám bejegyzés, de felkavart, amikor történt, és mindenképp ki szerettem volna írni magamból. De egyelőre ennyi, hamarosan újra jelentkezek.

A legközelebbi találkozásunkig ölel barátnéd: