Sokat gondolkoztam azon, hogy melyik városról írjak nektek, az otthon hagyott, magyar kis kertvárosról, vagy a még kisebb, vidéki, angol kisvárosról, ahol most élek. Végül utóbbi mellett döntöttem, mert bár Halásztelekről jövök, pillanatnyilag mégis csak Tring-ben élek. Nem hiszem, hogy nagy népszerűséget szereznék ennek az amúgy kicsi városkának, de talán érdekesebb, mint Halásztelek :D Először is, lássuk a tényeket [wiki]: 

• Terület: 36.21 km²
• Lakosság: 11,730 fő
• Népsűrűség: 321. 32/km²
• Kerület: Dacorum
• Megye: Hertfordshire

40 perces autóútra Londontól fekszik egy dimbes-dombos apró angol kisváros, Tring, mely valószínűleg a tree, mint fa, és az -ing képzőből született meg, és summa summarum fával benőtt lankát jelent. A városkából tökéletesen rálátni a Chilterns-re, ami egy dombcsoportosulás, semmi nagy, de gyönyörűen követi az évszakokat. A városka mindössze egyetlen főutcából áll, itt találhatók kávézók, cipészet, egy-két étterem, kajálda [Bhujon <3 indiai elviteles, imádom, heti 1x tuti szerzek onnan csirkés curry-t], van Tesco-ja és M&S-je, de ahhoz már nem elég nagy, hogy saját mozija vagy színháza legyen. A vonatállomás is elég kényelmetlen helyen van, 50 percre a főutcától. Álmos kisváros, kellemes kis hangulata van, de ha az ember itt él, és nem vezet, egy idő után kicsinek érezheti. 
Ugyanakkor van egy-két talpalatnyi múzeuma is, épp pár hete sikerült bepillantást nyernem az egyikbe, ami egy állattani múzeum, és annyit tesz, hogy 4-5 emelet magasságban különböző korok, égtályak, és állatrendi szabályozások alapján kitömött állatok tekinthetők meg. Talán egy jegesmedve, vagy egy cápa nem okoz senkinél akkora katarzist, de vannak egészen érdekes kiállítási darabok is, mint például őskori óriáslajhár, vagy óriásrája. Van külön rovar szekciója is, amit férfias bátorsággal bevallom, sok gusztusom nem volt végignézni. Van egy szép emlékparkja is, meg két temploma [egy katolikus és egy baptista], ahová, ha szép idő van, az emberek kiülnek piknikezni és olvasni, esetleg festeni. Azt hiszem, nem kedvez a városkának, hogy tél van, tavasszal, esetleg nyáron sokkal nyüzsgőbb lehet. 
Ha áthaladóban vagy nyugatról London felé, és megállnál inni egy kávét, mindenképp térj be a Black Goo-ba, a város legjobb kávézójába, mely egy kicsit vintage, egy kicsit viktoriánus, de mindenképp vendégszerető, és ha még sosem voltál [mert hogy ez már egy lánc], egyedinek hat. A tortáik a sziget legjobbjai, nem tudnám hirtelen eldönteni, hogy a Victoria szeletet, vagy a répatortát ajánljam-e. Minden nap friss torták és sütemények várják a betérőt, reggeli, illetve reggebéd [brunch] kora délutánig. 
A napi rutinomról annyit, hogy a fentebb látott parkon/játszótéren átvágva szoktam elvinni kicsilányt iskolába, ami olyan 15 perc séta a háztól, aztán megyek a főutca felé [fentebb], ahol általában elvitelre kérek a Costában egy nagy karamellás latte-t, vagy csak betérek a Black Goo-ba [lejjebb], meg meglátogatom az M&S-t valami ebédért [általában egy zacskó chips, egy latte későbbre, és egy doboz sushi mindig jön vele], néha ezt követően a szendvicseshez is betérek egy Hero szendvicsért [a múltkor pl. gulyásleves volt a nap levese, tök vicces volt], aztán megyek haza. 
Olykor vannak egyes rendezvények, pl. volt novemberben tűzijáték, és decemberben fényfesztivál, ezekről fényképeket a galériámban találhattok. Kitartó kereséssel fellelhető egy fizetős drámasuli is, ahol táncolok, mint azt az előző bejegyzésemben leírtam, és nagynehezen találtam egy festőszakkört is. Rajzolni jobban szerettem volna, de ha egész őszinte akarok lenni, kellemetlen időpontban van. Minden nap fél 4-kor kell felvennem kicsilányt az iskolából, a szakkör pedig 2 és 4 közt lenne, így maradt az esti festés, csütörtökön 7-től 9-ig. Olyan ez nekem, mint a meditáció. 2 óra masszív koncentráció, egy centit nem mozdulok, de az agyam állandóan dolgozik. Kár érte, meg a táncért is, mert bár elsődleges célom az volt, hogy ne mindig itthon üljek, hanem tevékenykedjek is, azért mégis könnyebb lenne, ha lennének velem egykorúak. Ezt is a városka rovására írom, mert bár rengetegen vagyunk festésen, mindenki 50 és 70 közti, ami pedig a táncot illeti, 3. hete egyedül én jelenek meg. Nem vagyok egy született tánccsillag, de a tanárnő szerint sokat fejlődtem, és a múltkori óra is egész jó volt! 

Szóval, ez Tring. Minden szürke bájával együtt nem alkalmas rá, hogy az ember eltöltsön itt egy egész napot, de azért csurran-cseppen némi tenni- és látnivaló. Na jó, így utólag visszaolvastam, és beleírtam pár extraságot, meg élményt, bármennyire is lehúzom, hogy kicsi, meg nincs mit csinálni, azért én mindenütt megtalálom az utam. Ha valakinek meghoztam a kedvét, és meg akar látogatni, írjon egy komit, elintézzük ;)

Legközelebbi teadélutánunkig ölel világjáró barátnőd:

Ötödikén nagyon megijedtem. Fent voltam a szobámban, és a szokásos dolgaimat csináltam, amikor Rita [lakótársam, és amúgy host-családom előző au pair-je] felkiabált, hogy jöjjek gyorsan, mert baj van. Hát mindenre gondoltam, hogy elromlott a mosógép, és úszik a konyha, vagy nyitva maradt az ablak és beesik az eső, de ahogy lerohantam a lépcsőn, nem voltam kész arra, amit láttam. A család 17 [igen] éves nőstény cicája, Pugwash a konyhakövön fekszik elterülve, és a lábaival kapálózva forog körbe-körbe a csempén. Tanakodtunk Ritával, hogy ez most mi és miért van, aztán megpróbáltuk talpraállítani a cicust, de szegényke folyton nekiment a bútornak vagy eldőlt. Aztán amikor stabilizálódni látszott az egyensúlya, elkezdett körbe-körbe menni a kövön. Szerencsétlen azt sem tudta, merre van arccal. Mivel 10-15 perc elteltével sem javult az állapota, sőt, habzó nyálat véltem felfedezni az állat állán, felhívtam hoszt-apukámat, hogy mi legyen, és rövid logisztika után kaptam magam mellé egy sofrt, akivel karöltve elvittük a cicust az állatorvoshoz. Csendben, halkan megkaptam az engedélyt is a férfitól, hogy ha a doktornő megkérdezi, igen, el lehet búcsúzni a cicustól. Nagyon féltem tőle, hogy én nyerem meg ezt a pillanatot, de mire odaértünk a rendelőbe, Pugwash varázslatos módon visszajött a rohamából, de olyannyira, hogy még a doktornő is meglepődött. Se láz, se jele zavartságnak, és mág egyenesen is tudott járni. Szerencsére. Úgyhogy végül úgy döntöttünk, minden tényezőt egybe vetve, hogy nincs okunk elaltatni a cicust, amíg visszazökken ebből a különös rohamból. Szóval egyelőre én is megúsztam, hogy ki kelljen mondani a nehéz szavakat. A családdal később megegyeztünk benne, hogy a következő roham alkalmával tényleg elaltatják. Hoszt-anyukám álláspontja is érthető, ő úgy fogta fel, hogy szegény már semmit nem élvez az életből, már csak szenved, már cska az elkerülhetetlent halogatjuk, míg hoszt-apukám amellett kampányolt, hogy amíg dorombol, és szerti, ha simogatják, meg eszik, addig jól van. A következő napok cica szempontból békében teltek, Pugwash úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, végezte a saját, macskás dolgait, élte a macskás életét, egészen 16.-áig, amikor ismét kapott egy rohamot. Én pont nem voltam otthon [hála Istennek], viszont ez hoszt-apukámra hárította a felelősséget, és ezúttal szegény kislányt tényleg elvitték elaltatni az állatorvosi rendelőbe. Apukám nem mondta, de láttam rajta, hogy azért megviseli ez az elválás. Akkor még nem voltam kint, de korábban ebben az évben a kutyájuktól, Bob-tól is meg kellett válniuk ugyan emiatt. Ez nem egy jó év háziállatok szempontjából. Még mindig van két cicusuk, de na... Azért valahol kicsit örülök, hogy egymás mellett voltak az utolsó pillanatokban. 17 év cicák közt is rengetegnek számít, volt tengerész is a drága, amíg össze nem balhézott két kisgyerekkel, azóta hoszt-apukámnál van, és tudom, hogy nagyon szerette. Bármennyire öreg volt is, bármennyire nem evett, vagy épp piszkított a lakásba, a szeretetnek mindig örült, hálás volt a cirógatásért, és cserébe mindig dorombolt. Én kifejezetten szerettem fésülgetni az öreglányt, és nagyon hiányzik, hogy nem melegszik a használatban lévő sütő hőhullámaiban. Van róla sok fényképem, és még két videóm is, de a család érzései miatt inkább nem posztolom ki egyiket sem. A fent feltüntetett kép is csak illusztráció. Ez nem volt egy nagyon vidám bejegyzés, de felkavart, amikor történt, és mindenképp ki szerettem volna írni magamból. De egyelőre ennyi, hamarosan újra jelentkezek.

A legközelebbi találkozásunkig ölel barátnéd: