• ÍRÓ: Eric Toledano
• RENDEZŐ: Horgas Ádám
• DÍSZLET: Horgas Péter
• JELMEZ: Bujdosó Nóra
• DRAMATURG: Lőkös Ildikó
• ZENE: Horgas Ádám
• ÜGYELŐ: Skrabán Judit
• SÚGÓ: Dobos Erika
• RENDEZŐASSZISZTENS: Petyi János

Összességében 5/3-at adok erre az előadásra. Mivel is kezdjük? Kezdjük a rendezéssel. Már a második Horgas darabot látom, amelyben egy színész több szerepet is alakít egyszerre. Láthatjátok fentebb, hogy csak Philippe és Driss szerepei vannak feltüntetve állandó színészekkel. Úgy tűnik, neki [mármint Horgasnak] ez lehet az elképzelése a színházról, színészi játékról magáról. Jó megoldás, kreatív, megoldandó feladat a színésznek, ha több karaktert kell hoznia egy darabban, azonban repetitív, és kiszámítható a nézőnek, ha már nem először látja ezt a bravúrt. Ugyanakkor kihívás is, és gyakran macera is, ha látod a dolog másik oldalát. Timitől személyesen tudom, hogy ő konkrétan 26-szor öltözik át a 3 órás darab alatt. Ugyanilyen volt a Virágot Algernon-nak is, ahol csak a címszereplő volt ugyanaz a karakter végig, a környezetében mindenki más megújult. Ez az egyik, amit a rendezéssel kapcsolatban ki akartam fejteni, a másik pedig az az apró változtatás, ami előtt értetlenül állok. A főszereplőnk, Driss a darabban néger helyett [egyébként magyar származású (??)] cigány. Először sokként ért a változtatás, ugyan a filmet nem láttam, de a történetet ismertem. És akárhogy töröm a fejem, nem értem. Az egyetlen dolog, amit be tudok ez alá a sapka alá gyömöszölni, az az, hogy így többet mond a magyar embernek, moderbenn, és közérthetőbb a kulturális különbség számunkra. Ugyanakkor én hiszek abban, hogy a színházba járó társadalmi réteg van elég intelligens ahhoz, hogy megértette volna négerrel is a tanmese tanulságát. Ezt szintén csak a rendező egyedi ízlésére, szívügyeire tudom felírni, neki ez a téma bizonyára fontos. Fontos és szép kezdeményezés, és találkoztunk már vehemensebb rendezői ízlés kivetülésével is, de nem szeretem az olyan változtatásokat, amiket nem értek. 
A következő a palettámon a díszlet. Nyilván ennek is rendezői befolyása van. Mostanában oly népszerű dramaturgiai eszköz a modern és újkeletű kivetítő beépítése a színdarabba. Én elég maradi vagyok ilyen szempontból, én jobb szeretem a hagyományos dramaturgiai eszközöket, de láttam már nagyon jó előadást, ahol fantasztikusan működött a kivetítős módszer. Itt mint később megtudtam, a cigány téma adta az apropót, hogy a salgótarjáni Igazgyöngy alapítvány gyermekrajzait átdolgozva vetítsék ki [ez az információ egyébként kiányzik a szórólapról, tehát ha Hirtling nem mondja el az előadás után, sosem derül ki számunkra]. Annyira nem voltam hasra esve ettől a megoldástól, és számomra a díszlet sem volt kifejezetten erős. Azt is a gyermekrajzokból készítették, nyomtatták rá fa lapokra, és szerelték fel székekre, asztalokra, ettől olyan volt az egész szín, mintha rajzolva lett volna. Hogy arról ne beszéljek, hogy Philippe gyönyörű felesége, aki fiatalon meghalt is efféle ábrázolást kapott, egy rajzolt figurát a falon, szőke hajjal, kék szemmel, rózsa ajkakkal és pirospozsgás pofikkal. Nem tudom, mit gondoljak erről a megoldásról. Egyfelől tetszik, hogy ezekkel az attribútumokkal mindenki olyannak képzeli a hölgyet, amilyen az illető személyre szabott ideálja, ugyanakkor megint csak a tradícionális színház kaptafájára megy. Azt azonban meg kell hagyni, és ezt ugyan senki el nem veszi a darabtól [bár még magam sem tudom igazán körberajzolni, hogy ez kinek az érdeme], de nagyon jól működik maga az előadás. Mindenki tudja, melyik széket fogja meg, ki tolja ki az asztalt, ki teszi ezt ide, ki veszi azt el onnan, dinamikus és jól szuperál ez a megoldás. Szóval nem tudom, ez kinek köszönhető, mert a színészek teszik, de a rendező állítja be, ugyanakkor a díszlet mobilitása is sokat számít. Kicsit minden kiveszi a részét a melóból. 

A zene a fenti cigány motívumoktól ékes, és még mindig nem igazán békültem ki ezzel a változtatással, de végül is, egész fülbemászó. Be is linkeltem egyet, efelett a bekezdés felett megtalálhatjátok a legnagyobb táncjelenet alatt hallható, egyébként Horgas saját szerzeményét. Úgy jöttem ki, hogy igazából ezt dúdolgattam. Ha valakit érdekel, hogy hangozhat a tipikus cigány mulatós zene egy nem-cigány szerint, ezt a dalt küldd el nekik. Nem nyerte el 100%-osan a tetszésem, de végül is belemászott a fülembe, és ez számít :D
És elérkeztünk az azt hiszem, utolsó ponthoz, amiről beszélni szeretnék, de igazából ez a legfontosabb számomra. Ez pedig a színészi munka. Kezdem a főszereplővel, Hirtling Istvánnal. Az úr fantasztikus színés, szegény nagyapám mindig azt mondta rá, hogy csillaggal született a homlokán, zseni a zsenik közt, olyan tehetség, mint Stohl, Selmeczi, vagy akár Latinovits. Hogy az az igazi zseni, akinek ha a keze játékát figyeled a színpadon, és nem az arcát, és az összhangban van a helyzet diktálta színnel, akkor vagy jó színés. Az úr ilyen. Úgy érzem, ez a darab nem hozta ki a maximális potenciált, ami benne rejtőzködik [láttam már másban is, tudom, hogy tud jobb is lenni], de még így is kiemelkedően ő volt a legjobb ma este. Szorosan követi Zsurzs Kati, aki bár már nem fiatal, nem a rutin és az évek teszik fantasztikus színésznővé, hanem ő egyszerűen nagyszerű tehetség. Se több, se kevesebb. Lubickol az összes szerepében, amit az est folyamán magára kellett vennie. Az est harmadik színfoltja Szőlőskei Tímea, aki szintén remekül alkalmazkodik a sok karakter megannyi színéhez, és mindbe visz egy kis személyes csavart. Csinos, sikkes, és van benne valami irtózatosan szexi attól, hogy vörös haja van. 
Varga Gábor. Ezt a nevet szeretném megjegyezni, de nehezen megy. Ő vitte Driss-t, és szegénynek nem sikerült megugrania a lécet, amit Hirtling, Zsurzs és Szőlőskei állítottak fel számomra. Fiatalnak tűnik, és ez egy nehéz darab egy kezdő számára, megértem, de valahogy nem volt elég mély, nem volt elég érzelmes az a Driss, akit alakított. Amikor a darabban leghal az édesanyja, és van egy közös jelenetük, én, akinek érzékeny a szíve, és könnyen sodródik az atmoszférával, nem éreztem semmit. Nem csiszolta még tűhegyesre az érzelmi készletét. Minden, ami Driss-hez kötött, az a humora volt, ami tulajdonképpen írói, és végső soron rendezői bravúr. Nehéz szeretni egy olyan darabot, amelynek a főszereplője nem ragad magával. De én pozitív vagyok, és hiszek benne, hogy az első csetlés-botlások később [talán évek múltán] mind a zsenialitásunk részei lesznek.

Még egy valamiről szeretnék beszélni, ez pedig egy számomra szívfacsaró, elkeserítő téma, és őszintén boldog vagyok, hogy szegény nagypapám, aki a színház és a deszkák szerelmese volt, ezt már nem kellett, hogy hallja. Ez pedig a színház elmozisodása. Sajnos nem először, és ezek szerint nem is utoljára tapasztalom, hogy vannak, akik azt hiszik, színház helyett moziba ültek be. Ma este anyától nem messze ült egy fiatal pár, akiknek volt pofájuk végig zabálni az előadás alatt, és még csak meg sem fordult a fejükben, hogy nem való. És a legelkeserítőbb az, hogy tulajdonképpen senki nem szólt rájuk a környezetükben, hogy ezt amúgy nem kéne, légyszíves, hagyjátok abba. Aztán amikor már épp túltettem volna magam a büféző parasztokon, épp, hogy legördült a függöny a tapsrend előtt [!], közvetlenül mellőlem felállt egy idősebb pár, és a tapsrendet úgy, ahogy van, kihagyva felálltak, majd elmentek. Az ilyen suttyók inkább maradjanak otthon, nem? Még ilyen tiszteletlenséget, meg sem tapsolni a színészeket, akik egész este szórakoztatták őket, melóztak értük... Az ilyen inkább maradjon otthon, és tévézzen, nem? A képernyőnek legalább nem fáj, ha felállsz előle, és elsétálsz. Az ilyenek nem érdemlik meg a színészek zsenialitását. 

De ez csak az én véleményem. Erős, és keserű, de az enyém. Nem vagyok normális. Hajnali fél 4 van, és én blogot írok, mikor holnap szenteste, és kelni kell fát díszíteni. De ilyen ez a blogolás, nem? Addig kell írni, amíg a szádban van a szavak íze, amíg ropog az élmény frissessége, amíg a kedv el nem illan. Ezekkel a szavakkal búcsúzom most tőletek, legközelebb karácsony után fogok jelentkezni egy bejegyzéssel arról, hogy mi mindent találtam a fa alatt. Addig is...