Az egész egy olyan hétvégén történt, amikor hoszt-szüleim távol voltak Spanyolországban, én pedig nem megszokott módon a hétvégémen is azt csináltam, amit a héten - gyerekre vigyáztam: játszottam, főztem, rendet próbáltam tartani, szóval a szokásos, nem belehalós mennyiségű melót végeztem. A péntek gond nélkül telt, szülők dél körül elmentek, én fél 4-kor felvettem kicsilányt, eljátszogattunk, tévézgettünk, vacsorát adtam neki, majd ágyba dugtam, és a lelkére kötöttem [mivel korai kelő], hogy ne merjen reggel 8 előtt felébredni. Így is tett, én persze mindig fent vagyok 8-kor, ha tudom, hogy én vagyok a gyerekre, és nagyon rendes volt, 9:30-ig aludt is a kedvemért. Aznap gulyáslevest akartam főzni, amihez előzetesen be is vásároltam, így őszintén mondva aznak nem is nagyon mozdultunk ki, csak úgy eltunyultunk a lakásban. Na, de ami utána következett... 9.-éről 10.-ére virradó reggel leesett az első [és valószínűleg az utolsó] hó. Fentebb csatoltam is egy képet. Nem is akármennyi, ez bizony 20 centis hótakaró volt. Ami önmagában nem lett volna gond. Sőt, kifejezetten melengette a szívem a karácsonyi atmoszféra. De aztán eszembe jutott, hogy aznap el kellett vinnem kicsilányt egy szülinapi partiba, gyalog, 40 percig a hóban. Ez már annyira nem tetszett, de arra gondoltam, végül is, mi bajunk eshet. Alaposan beöltöztünk, és útnak indultunk. Elvittem ezt a lányt a házhoz, ahol a kis barátnőjének a születésnapi bulija volt, és amíg ő kiszórakozta magát, én elmentem karácsonyi ajándékokat vásárolni a nagy hóban. Vicces volt [nem, amúgy nem] látni az autókat, buszokat, ahogy a dimbes-dombos Tring utcáin visszafelé csúsznak a lejtőn. Mert ki gondol rá, hogy fel kéne rakni a téli gumit, mert leeshet a hó, igaz? Senki. Vettem egy kávét, meg valami ebédet, aztán visszabattyogtam a házba. Ekkor már egy kicsit a cipőm is kezdett beázni, szóval jól esett egy bögre tea a házigazdától. Örültem, hogy mindjárt vége a mai kötelező programoknak, és mehetünk haza, mert őszintén megmondom, 20 centi hóban nehezebb, rosszabb, és jóval fárasztóbb gyalogolni, mint hó nélkül, de valamire nem számítottam. Méghozzá arra, hogy a házigazda a buli után közös szánkózást hirdet a közeli parkban. Annyira nem volt kedvem elmenni, hogy azt nem tudom elmondani. Én aznap már korán keltem, lejártam a lábam, és nekem ez annyira nerm is nagy öröm, hogy el akarjak menni szánkózni. De hát kérdem én, miféle önző bébiszitter lennék, ha bokáig érő hóban, ami ötévente egyszer esik le, nem engedném a gyereknek, hogy szánkózzon egy nagyot? Úgyhogy végül elmentünk, de csak sötétedésig. Akkor hazaértünk, lecuccoltunk, átöltöztünk, és alig telt bele egy óra, kicsilány kitalálta, hogy ő éhes, és én korábban megígértem neki, hogy amikor anya meg apa nem lesz itthon, majd elmegyünk az indiai takeaway-eshez, és hozunk vacsorát. Igen, valóban megígértem, de akkor még nem tudtam, hogy le fog esni a hó. Kicsilány hajthatatlan volt, na meg én is éhes voltam, szóval végül mégis csak felkerekedtünk. Ám az indiai zárva volt. Valószínűleg a srácok, akik üzemeltetik, a környékről járnak be, és a hó miatt otthon ragadtak. Így hát kénytelenek voltunk tovább kutyagolni a kínai takeaway-hez, amit én annyira nem szeretek, de kicsilány igen, így végül én onnan szereztem csirkés curry-t, amit később megbántam, de már mindegy volt, csak érjünk haza és legyen vége ennek a napnak. Megvacsoráztunk, aztán végre elzavarhattam ezt a lányt aludni. Én másnap olyan fáradt voltam,  ráadásul még az időjárás el is uralkodott rajtam, úgy éreztem, beteg leszek, hogy bár a hó továbbra is esett, megmondtam ennek a lánynak, hogy én ma sehová, ha akar havazni, menjen ki a kertbe. És így is lett. A hangom elmenőben volt, tüsszögtem és folyt az orrom, a torkom fájt. De mondom, nem baj, mindjárt vége a vasárnapnak is, hétfőn jönnek a hoszt-szülők, és amúgy is iskola van. Hittem én. Hétfőn reggel hoszt-apukám felhívott telefonon, hogy hószünet van az iskolában, a gépüket pedig törölték. Hát normális körülmények közt nem bántam volna egyáltalán, de kezdett rajtam eluralkodni a betegség, nem is éreztem magam nagyon jól, így vigyázni a gyerekre kifejezetten kínszenvedés volt. Kapkodtam a gyógyszereket, fújtam az orrom, köhögtem, és nem tudtam nyelni... Ez a betegség amúgy olyan makacs, hogy ennek most már lassan két hete, és még mindig fújom az orrom, pedig már nem is vagyok az országban. Valahogy csak elment az az irreguláris hétfő is, a szülők megjöttek hajnali 3-kor, és mikor reggel láttak, meg hallották a hangomat, visszazavartak az ágyba pihenni, meg aludni, szóval végül is mindent megtettem, meg ők is, hogy meggyógyuljak. Azóta nem is havazott Angliában, és valószínűleg nem is fog már az idén. De nem is baj. Én alapvetően szeretem a havat, meg nem zavar, de az idei porcióhoz nem fűz túl sok jó tapasztalat :D Azért a biztonság kedvéért megyek is, és iszok egy jó forró teát.

A következő bejegyzésemig milliószor ölel barátnőd: