| Következő 10 cikk | Előző 10 cikk |
Nem tudlak elengedni |
Faye |
2017.12.20. 11:12 |
 A lakást egy súlyos dörrenés rázta meg.
Len lefagyott. Hirtelen azt sem tudta, hogyan reagáljon. Előbb a fakanalat dobja el, és csak aztán tegye vissza a fedőt a fazék tetejére? Hiába várt, nem érkezett újabb zaj. Letett mindent, ami a kezében volt (hiába gondolta végig az előbb olyan precízen, hogy mit is fog csinálni), és berohant a belső szobába.
- Kai!
Körbenézett, de a férfi sehol nem volt. Lehet, hogy rosszul hallotta? Vagy nem ez az a szoba? Beljebb lépdelt; nyugtalanította ez a csend. A helységben félhomály volt. Ez nem lepte meg, hiszen tudta, hogy Kaito nagy alvó, főleg hétvégente, mikor nem kellett órát tartania a gyerekeknek a menedékhelyen. Talán most ébredt. De az ágy üres volt. Len gyanútlanul, a fülében dübörgő szívverését hallgatva közelítette meg az ágyat. Óvatosan félrehajtotta a takarót, és ekkor pillantotta meg az ágy mögül kilógó 2 lábat. Hatalmas kő zuhant a gyomrába, ahogy összepárosult a tudat a látvánnyal.
|
Orgona és áfonya |
Faye |
2017.12.20. 11:16 |
|
 Aznap este is késő estig dolgozott, mint mindig. Suzuya kettőt koppantott a zárt szobaajtón, a válasz pedig egy tompa, álmos "gyere be" volt. A szolgálófiú egy kezével egyensúlyozva megfogta a tálcát, másik kezével pedig benyomta a fémesen síró kilincset. Nem zavarta a laptopja fölé görnyedő, szemmel követhetetlen tempóban dolgozó férfit, csak letette a jobbjára a tálcát.
- A mai vacsora teriyaki* kacsahús, köretnek rizs furikakéval**, egy kis pohár szakéval***.
- Köszönöm, tedd csak le. - A férfi úgy válaszolt, hogy még csak fel sem nézett a monitorból.
Suzuya megdöntötte a derekát, majd magára hagyta úrfiját. Elmosogatott, kiteregetett, kivasalta Ryuichi holnapi ingét, rendet tett a nappaliban, mielőtt újra kopogtatott a kiürült tányérok reményében.
- Úrfi?
|
Flora |
Faye |
2017.12.20. 11:21 |
 - Kevin?
Már majdnem 2 hete, hogy Yuri egy szó nélkül hagyta itt a villát, és te még mindig nem mozdulsz ki az ágyadból. Szobád sötét, és ahogy a fényből rád nyitok, árnyékom végignyúlik a hófehér, hosszúszőrű szőnyegen. Éppen csak felvillannak UV-zöld szemeid, és bár próbálod elhitetni velem, hogy nem bánt semmi, tudom, hogy egy részed, - az, amelyik Yurihoz közel állt - kegyetlenül meg lett gyilkolva. És ez...nekem valahol fáj, de mégis, valahol megértem. Ezért melletted állok, és ha kell, húszperceknént nyitok rád, hogy tudjam, minden rendben.
Csendben nézlek - csendben nézel. Nem szólsz - nem szólok. Csendesen biccentek egyet, aztán rád csukom az ajtót. Fáj a szíved egy lány miatt, aki nem én vagyok.
|
Yuri |
Faye |
2017.12.20. 11:22 |
 Felüvöltött.
A szobát beláthatatlan félhomály borította, éppen csak sejtetett néhány körvonalat.
Mellkasa fel-le járt, a bőrén gyöngyözött a szenvedés, és ahogy fejét hátravetette, bele a párnába, megfeszültek az izmok a nyakán - arcán lévők összetorzultak. Haja összetapadt a verejtékétől, teljesen kiismerhetetlen formákat öltött.
Olyan szaporán vette az orrán a levegőt, ahogy csak bírta, de a tüdeje betarthatatlan tempót diktált. Éppen pihent. Kipihente az előző néhány másodpercet, mielőtt újra rávette magát.
Visszaszívta a levegőt.
Összeszorította a szemeit.
Üvöltött.
Úgy, ahogy eddig nem.
|
Szánj meg hát, sötétség |
Faye |
2017.12.20. 11:24 |
 Ahogy sejtette, a média rögtön ráharapott a hírre. A TV közvetítette az esküvőt, ő pedig ott ült a televízió előtt, az öreg, kényelmetlen kanapén, és nem tehetett mást, minthogy melankólikusan csillogó szemekkel bámulta a képernyőt. Olykor egyszer-egyszer beleszipogott a papírzsebkendőjébe, de már nem zokogott, már nem üvöltött a fájdalomtól. Egyszerűen...azt hitte, elfogytak már a könnyei, mikor utoljára látta a fiút, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. Akárhányszor eszébe jutott, elpityeredett.
Összekuporodva, a térdeit ölelve ült a kanapé legközepén, kezében papírzsebkendő, haja kibontva terült szét a vállain, és mellette a kanapén.
A televízió élőben közvetítette Kevin Gwide esküvőjét aznap délután. Igazán szép szertartás volt, igazán mesébe illő, fehér galambokkal, repkedő rizssel, virágszirmokkal, harangszóval, suhogó virágcsokrokkal, suttogó szavakkal, lágy zenével, latin prédikációval, ujjongó vendégekkel; és Lilynek egyre csak az járt az eszében, hogy ő sosem kért volna hasonlót a fiútól, egyáltalán, sosem kérte volna, hogy Isten előtt a lelküket, az életüket összekössék; neki elég volt pusztán, hogy a fiú mellett lehet, és a tudat, hogy kölcsönösen egymást vigyázzák, most mégis, azt kívánta, bárcsak ő lehetne most mellette a díszes oltár előtt. A fájó gondolat újabb könnycseppet szült, amit gyorsan le is törölt, hogy minél hamarabb feledni tudja.
|
Rómeó és Júlia |
Faye |
2017.12.20. 11:27 |
 - Nézze, uram a kis szarkát!
Lily felkapta a fejét, ahogy az őr elkezdte lehúzni a gyűrűt az ujjáról, amit még Kevin adott neki Valentin-napkor.
- Nem igaz! - sikított Lily - Kevin adta nekem!
Elkapta a kezét az őr szorításából és visszaillesztette a gyűrűt az ujjára, majd félénken magához szorította a kézfejét.
Billy idegesen nagybátyjához fordult.
- Bácsikám, tényleg szükséges mindez?
- Még kérded, fiam? - a bácsi hideg tekintete megfagyasztott minden szót a báttyban.
- Vigyétek a lányt Mr. Gwide elé!
Lily, Kevin és Billy egyszerre kapták fel a fejüket. Mindannyian jól tudták, kiről van szó és ez mit jelent. De az őrök már cselekedtek is és a lány rémült kiáltása bejárta a nagytermet.
|
A Malonyai-kastély falainak rejtelmei |
Faye |
2017.12.20. 11:29 |
 - Hol vagyok?
Hiába néztem körbe, a táj egyáltalán nem volt ismerős. Az esőfüggöny sem könnyítette meg a dolgomat. Fáztam. Kimondhatatlanul. Mielőtt feladtam a futást, elcsúsztam egy pocsolyában és csupa sár lettem. Asszem, mindjárt elcsöppenek. Hideg és vizes ruháim hozzátapadtak egyre inkább hűlő bőrömhöz. Hajamból folyt a víz.
- Fázom..
Nyögtem magam elé, a leheletem is meglátszott.
Ráadásul fogalmam sem volt, hol vagyok, hogy kerültem ide, merre induljak. Rázott a hideg. Lehet, hogy holnapra be is lázasodok.
Hiányzott a szobám melege, az órám kibírhatatlan kattogása, édesanyám, az öcsém, aki mindig a nyakamon lóg.
|
Toori ame |
Faye |
2017.12.20. 11:30 |
 A fejemre illesztettem fekete sapkámat, s ahogy elemeltem kezem arcom elől, láthatóvá váltak sárga, elszántsággal teli sárga íriszeim. Néhány kékes tincs árnyékot vetett arcomra.
- Tudod, mi a dolgod, ugye..?
A hangja épp oylan volt, mint mindig. Mély, zümmögő, és ironikus. Gyűlöltem, egész lényét. Azt, ahogyan ült az íróasztala fölött, és hideg szavai egyetlen arcvonás nélkül hagyták el ajkait.
- Igen. - feleltem, majd a kezembe emeltem a poggyászomat.
Hátragurult a székével, és felém fordult. Fehér inget viselt, fekete öltönynadrággal. Világosbarna haja hátrafogva egy copfban, hogy ne zavarja a munkában (bár pár még így is szürke szemeibe lógott).
Kortyolt egyet a poharából, amiben színtiszta vörösbor csillogott.
- Akkor indulj.
Pár pillanatig csak bámultam. Bámultam hideg, élettelen szemeit, de jégen kívül mást nem láttam bennük.
Bólintottam egy aprót, és megigazítva a sapkám sildjét, sarkon fordultam, és becsuktam magam után az ajtót.
|
Egy sötét szív titka |
Faye |
2017.12.20. 11:43 |
|
 Apa mindig azt mondta, túl sok a jó ember a világban. Sosem értettem, mire gondol, és akárhányszor kérdeztem, sosem magyarázta el, hanem inkább arra hajtott engem, hogy olyan dolgokat tudjak már egész kicsiként, amiket más gyerek jó esetben sosem tanult volna meg. Nem vettem észre, hogy a sötétség legbelseje felé taszít, hogy nem enged a világomba fényt, hogy nem hagy gyerekeket barátkozni velem. Talán ha akkor kicsiként többet gondolkoztam volna édesapám dolgain, máshogy alakult volna.
|
| Következő 10 cikk | Előző 10 cikk |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A lakást egy súlyos dörrenés rázta meg. 
Tovább…
Aznap este is késő estig dolgozott, mint mindig. Suzuya kettőt koppantott a zárt szobaajtón, a válasz pedig egy tompa, álmos "gyere be" volt. A szolgálófiú egy kezével egyensúlyozva megfogta a tálcát, másik kezével pedig benyomta a fémesen síró kilincset. Nem zavarta a laptopja fölé görnyedő, szemmel követhetetlen tempóban dolgozó férfit, csak letette a jobbjára a tálcát.
- Kevin? 
Felüvöltött.
Ahogy sejtette, a média rögtön ráharapott a hírre. A TV közvetítette az esküvőt, ő pedig ott ült a televízió előtt, az öreg, kényelmetlen kanapén, és nem tehetett mást, minthogy melankólikusan csillogó szemekkel bámulta a képernyőt. Olykor egyszer-egyszer beleszipogott a papírzsebkendőjébe, de már nem zokogott, már nem üvöltött a fájdalomtól. Egyszerűen...azt hitte, elfogytak már a könnyei, mikor utoljára látta a fiút, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. Akárhányszor eszébe jutott, elpityeredett. 
- Nézze, uram a kis szarkát!
Apa mindig azt mondta, túl sok a jó ember a világban. Sosem értettem, mire gondol, és akárhányszor kérdeztem, sosem magyarázta el, hanem inkább arra hajtott engem, hogy olyan dolgokat tudjak már egész kicsiként, amiket más gyerek jó esetben sosem tanult volna meg. Nem vettem észre, hogy a sötétség legbelseje felé taszít, hogy nem enged a világomba fényt, hogy nem hagy gyerekeket barátkozni velem. Talán ha akkor kicsiként többet gondolkoztam volna édesapám dolgain, máshogy alakult volna. 
