|
Egy sötét szív titka
Faye 2017.12.20. 11:43
 Apa mindig azt mondta, túl sok a jó ember a világban. Sosem értettem, mire gondol, és akárhányszor kérdeztem, sosem magyarázta el, hanem inkább arra hajtott engem, hogy olyan dolgokat tudjak már egész kicsiként, amiket más gyerek jó esetben sosem tanult volna meg. Nem vettem észre, hogy a sötétség legbelseje felé taszít, hogy nem enged a világomba fényt, hogy nem hagy gyerekeket barátkozni velem. Talán ha akkor kicsiként többet gondolkoztam volna édesapám dolgain, máshogy alakult volna.
Széthúztam a függönyt, fénnyel elárasztva hugicám szobáját, aki mit sem sejtett ottlétemről. Az ő ágyát is beborította a napfény, és a váza virágot is, amit minden héten cserélek vagy én vagy a bátyám, ha esetleg itthon van.
5 hónapja fekszik ugyanígy, mozdulatlanul. Csak a be-bepárásodó oxigénmaszk és a gépek gyászos csipogása tudatta velem, hogy Emily életben van. Először, az első hónapokban tényleg elég rosszul viseltem ezt a látványt, ezt a tudatot, az egészet, de mára ez már olyan természetes, minthogy állok, és lélegzem. Felsóhajtottam, és inkább az ágy szélére ülve megfogtam a kezét, és beszéltem hozzá, ahogy szoktam.
Ilyenkor mindent megbeszéltünk. Elmesélem neki apa dolgait, hogy milyen feladatok várnak rám, hogy mi van Leo-val. Azt is elmesélem neki, milyen idő van odakint, vagy hogy melyik osztálytársai látogatták meg. És tudom, hogy hall valahol. Feszülten figyel, csak képtelen válaszolni.
És mindig elmondom neki azt a mesét, amit annyira szeret, a szőke királylányról, a sárkányról, meg a bátor, délceg királyfiról, aki az életét kockáztatva szembeszáll a sárkánnyal és fölényes győzelmet aratva kiszabadítja a hercegkisasszonyt a magas torony fogságából, hogy a palotájában aztán feleségül vegye és boldogan éljenek örökkön örökké.
Akárhányszor meséltem neki ezt a mesét, mindig sírt a végén. És mikor megkérdeztem, miért, mindig azt felelte, hogy azért, mert az ő királyfija is így fog eljönni érte. És ezen mindig csak kuncogtam. Megsimogattam napsugársárga tincseit, csókot nyomtam a homlokára, betakartam, és hagytam aludni.
Most is, mint mindig csak az hiányzott, hogy sírjon a történet végén. Így aztán megsimogattam napsugársárga tincseit, csókot nyomtam a homlokára, betakartam, és hagytam aludni...
Remélve, hogy egyszer felébred..
A pofon csattant az arcomon, egyik végén én, összeszorított fogakkal, hajam által árnyékolt, narancs szemeimmel, és a pofon másik végén Leo, szikrázó, méregzöld szemekkel, melyekből most hiányzott az a jól ismert gyengéd gondoskodás, az apai szeretet, helyén keménység, és megtörhetetlen komolyság honolt.
- Hol voltál, Tod?!
Nem feleltem. Ökle összeszorult zöld pólóm nyakánál, és hevesen a falnak nyomott, amit csak egy nyögéssel díjaztam.
- Megmondtam, hogy vigyázz Emilyre!! Kérdeztelek, Tod!!
- Innivalóért mentem! - vágtam vissza, amire újabb pofon volt a válasz.
- Akkor miért nem vitted magaddal?!
- Azt mondta, szeretné nézni a hörcsögöket a kirakatban!
Újabb, egy harmadik pofont kaptam.
- Látod, mi lett az ára?!
- De..én nem tudtam...!
- Kényelmes ezzel menteni magad, ugye? Hogy "nem tudtad"..Mégis, ha mellette maradtál volna végig, most nem feküdne odabent!!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Apa mindig azt mondta, túl sok a jó ember a világban. Sosem értettem, mire gondol, és akárhányszor kérdeztem, sosem magyarázta el, hanem inkább arra hajtott engem, hogy olyan dolgokat tudjak már egész kicsiként, amiket más gyerek jó esetben sosem tanult volna meg. Nem vettem észre, hogy a sötétség legbelseje felé taszít, hogy nem enged a világomba fényt, hogy nem hagy gyerekeket barátkozni velem. Talán ha akkor kicsiként többet gondolkoztam volna édesapám dolgain, máshogy alakult volna. 
