Toori ame

Faye  2017.12.20. 11:30

- Szóval ez az a hííres ház. - végigfuttattam a tekintetem az unalmas, barna falakon, az egyhangú, egyforma erkélyeken, és az automatikusan nyíló elektromos ajtón. Utat adtam egy mosolynak, s vele együtt egy elégedett szusszantásnak. Magabiztos léptekkel ballagtam be a kétszárnyú üvegajtón. A portás sem állított meg - nyilvánvalóan Kiyotaka idetelefonált, hogy jövök. Felvágtattam a lépcsőn, végig a 3. emelet folyosóján, ami egészen a főútig nyílt látványt nyújtott. Itt fent már a zaj is tompábbnak tűnik. Kotorásztam kicsit a zsebeimben, mire megtaláltam a kulcsot, amit még Kiyotaka adott. A zárba illesztettem, az pedig halk kattanással megadta magát. Bent furcsán feszengő csönd és viszonylagos rend fogadott. Világos szoba, könyveltem el magamban, majd az asztalon lévő váza íriszre néztem. Egy rövid pásztázás után megállapodtam egy üres szobánál, ahova ledobtam a poggyászom, közvetlen az ágyra. 

- Kezdődik..Ayumu..

 

Magányos, rekedt hangok keveredtek az őszi széllel, és a falevelekkel együtt az vitte tovább Tokyo-ba és Tokyo-n túl. Ki tudja. talán egy kislánynak, aki elesettnek érzi magát, ez ad majd erőt. Mindigis szerettem a szájharmónikámat. Szerettem a hangját. Azt, hogy egyedül, más hangszerek segítsége nélkül is erős. Szerettem, ahogy vidám, és szomorú is tud lenni. Mindig olyan akartam lenni, mint ez az apró hangszer. Erős. És valahol olyan is voltam. Magányos, és szomorú, de kifelé vidám. 

Gyenge szél fújt aznap, amikor találkoztam Veled. Gyenge, de határozott, őszi szél. 

 

Emlékszel, Ayumu? Azt kérdezted tőlem, tudom-e már, mit fogok énekelni Ördögként. 

Emlékszel...?

 

- Hizumi, csipkedd magad! Nem késhetsz el az első iskolanapodon!

- Váháháárj meg, Ayumuuuu! - nagy igyekezetemben átestem a küszöbön.

Hallottam reménytelen sóhajod, én pedig lelkiekben felkészültem a talajjal való meetingre, mikor egy kéz megragadta hátulról a galléromat, és állásba rántott. A Te kezed volt. 

- Te szerencsétlen. 

Az a kéz, amely által Életem vagy Halálom lelem.

- Nézz a lábad elé! Hányszor elmondtam, hogy küszöb?

- Gomenne..Mindig elfelejtem... - elpirultam. Engem is meglepett, de tényleg. 

Végignéztél rajtam. Ugyanolyan rezzenéstelen arccal, ahogy Ő. De valahogy Te máshogyan. A Te arcodról sugárzott az Élet, a tenni akarás, a szenvedély. 

Hagytad beállni közénk a csendet, én pedig nem szakítottam meg azt. 

- Na, gyerünk! - karon ragadtál, és már botladoztam is utánad. 

 

Annyi mindent megtanítottál nekem. Olyan dolgokat, amiket már réges régen tudtam, de Te tetted teljessé a számomra. Nem tudtam, mi az a Magány, amíg nem találkoztam Veled. Nem tudtam, mi az a Szerelem, amíg nem láttalak megcsókolni Őt. Nem tudtam, mi az a Harag, és azt sem tudtam, mit jelent a sötétség, amíg nem szembesültem a ténnyel; elveszítelek. A barátom voltál. A társam, a bátyám, az öcsém, az apám, a fiam. Miért így történt minden? Miért nem ismerhettelek már korábban? Miért kell az ellenségeddé lennem? Ha Én vagyok a sötétség, miért Te vagy a fény? Miért nem vagy Te is velem, a sötétben?

Nem akarom..Nem akarok szembesülni a sorsommal..Te tovább élsz majd. Ezért Nekem miért kell meghalnom? 

 

- Vigyázz!!

Késő. A frizbi olyan sebességgel talált fejbe, hogy ledöntött a lábamról, és elterültem a magas fűben. A hátamon feküdtem, egyre csak az égszínkék eget fürkészve. Vajon van-e ott fent hely a számomra? Vajon..Halálom után találkozok-e még Veled..? Szellő rezegtette a magas füvet.

- Hizumi! - szaladtál oda hozzám, s én már csak arra eszméltem, hogy barna tincseid az orromat csiklandozzák. - Hizumi, jól vagy? 

Csak némi csönd után szólaltam meg.

- Ja, csak elbambultam. Ne haragudj, Ayu-chan. Semmi baj, tényleg!

- Biztos? - és a karod nyújtottad.

Bólintottam.

- Hai. Dai jou bu. - megfogtam a karod, és a segítségeddel húztam talpra magam. 

Halvány mosolyod nem tudtad elrejteni. És pedig ezt látva magamra öltöttem legnagyobb, legvidámabb mosolyom. Pedig belül ordítottam a zokogástól.

Ezek azok az emlékek, amiért gyűlöltem Veled lenni. Pedig a közelséged olyan megnyugtató biztonságot adott, amit kevés ember tudhatott magáénak. 

Nyár volt. Gyönyörű, tündöklő, forró nyár. 

 

De a nyárból hamar tél kerekedett, és az idő egyre csak kergetett. Egyre többet sírtam, minél közelebb éreztem magam Hozzád, mert tudtam, hogy az a boldogság, amit Tőled kaphatnék meg, sosem lesz az enyém. Mert különbözünk. Mert nekem egy másik utat kell járnom, ami nem a Tiéd. És a sorsom az, hogy általam eljuss Kiyotakához. Semmi más. Nincs más szerepem az életedben, mint az, hogy ha Kiyotaka elérkezettnek látja az időt, engem megölve Vele is végezz. Ennél kegyetlenebb a sors nem is lehetne. Legalábbis mindig ez járt a fejemben. 

- Ayumu..?

Kortyoltál a teáscsészédből, és egy enyhe hümmentésed adtad tudtomra, hogy rám figyelsz. Félve kulcsoltam össze a kezeim kiürült tányérom felett. Nem mertem rád nézni. 

- Maradj Velem.. - ebben a két szóban bennevolt minden, amit a tudtodra akartam adni.

Ez a fiú..olyan boldoggá tett engem, mint senki más azelőtt. Leereszkedett a csend kettőnk közé, és pedig behunytam a szemeim, elrejtve ezzel Előled a könnyeimet. A teáscsésze koppant az asztalon. 

Nem feleltél. Én sem feleltem. De ez a gyászos hallgatás..mindent megértetett velem.