|
A Malonyai-kastély falainak rejtelmei
Faye 2017.12.20. 11:29
 - Hol vagyok?
Hiába néztem körbe, a táj egyáltalán nem volt ismerős. Az esőfüggöny sem könnyítette meg a dolgomat. Fáztam. Kimondhatatlanul. Mielőtt feladtam a futást, elcsúsztam egy pocsolyában és csupa sár lettem. Asszem, mindjárt elcsöppenek. Hideg és vizes ruháim hozzátapadtak egyre inkább hűlő bőrömhöz. Hajamból folyt a víz.
- Fázom..
Nyögtem magam elé, a leheletem is meglátszott.
Ráadásul fogalmam sem volt, hol vagyok, hogy kerültem ide, merre induljak. Rázott a hideg. Lehet, hogy holnapra be is lázasodok.
Hiányzott a szobám melege, az órám kibírhatatlan kattogása, édesanyám, az öcsém, aki mindig a nyakamon lóg.
- Most...merre induljak?
Rémülten pislogtam körbe, de egy darab utcalámpát sem láttam, hogy legalább azt megtudhassam, mi van a közelben.
Tompa dübörgés hangját véltem felfedezni távolról, ami egyre közelebb ért.
- Mi a..?
Hegyezni kezdtem a fülem. Ez csak egy őszi zápor, ilyenkor kizárt dolog, hogy az ég is dörögjön.
Sötét alak tűnt fel a horizonton, és a dübörgés is egyre közelebbről hallatszott. Mostmár biztos, hogy ezt hallottam.
Hunyorognom kellett, hogy kivehessem, mi az, de a sötétben nem láttam semmit, de tényleg semmit.
Nem áll meg...Nem fog megállni!
Ahogy a felismerés belém csapott, sikkantva félreugrottam, mire felnyerített egy ló, legalábbis ahhoz hasonlított. Felbuktam, bele egy pocsolya kellős közepébe. Bravó. Ez mind semmi. A kerekek áltam felcsapott vizet is mind én kaptam meg. De a valami tovább hajtott.
- Elnézést kérni Luxus?!- üvöltöttem a valami után, holott azt sem tudtam, hogy kiféle-miféle, vagy egyáltalán mi az, és nem is reméltem, hogy kapok választ, de a sötét árny megállt.
Kíváncsi szemekkel figyeltem a sötét alakokat, akik kiszálltak. Azt is láttam, ahogyan pár szót vált egymással a két kiszálló alak, majd megindultak felém. Valahol mélyen megrémültem, de egyre növekvő kíváncsiságom nem hagyott mozdulni. Egyre közelebb és közelebb értek, míg végül megálltak előttem. Arcomba mosott hajamtól alig láttam, de félretűrni nem akartam, mert tiszta sár volt a kezem.
Egy elegánsan tartott kéz süllyedt a magasságomba, én pedig mérhetetlen meglepettséget éreztem abban a pillanatban. Finom, vajszínű selyemkesztyűk. Végigvezettem a szemem a kézfejtől a karon át az arcáig. Gyönyörű, igényesen festett porcelánarc, hatalmas szemek, művészi kontyba fogott, szép esésű, barna haj, egy fekete esernyő. De mielőtt ámulatomból magamhoz tértem, már kérdezett is.
- Nem esett bajod?
Nagy, barna szemeim a hölgy mélykék szempárját vizslatták.
- Izé..N-nem..köszönöm.
Vétek lett volna összepiszkolni a kesztyűjét, és pontosan látta, hogy piszkos a kezem, mégis, bátorítóan intett az ujjaival.
- Látom, nem vagy idevalósi. Talán Tökölről jössz?
- Nem. - ráztam meg a fejem határozottan, és végre rávettem magam, hogy a kezében megkapaszkodva feltornázzam magam állásba.
A férfi, aki a hölgy mögött állt, szintén esernyővel, öltönyt viselt. Valószínűleg feketét, de akár kék is lehetett, az éjszaka jól leplez minden színt. Az ő arcát nem láttam, de sudár alaknak látszott.
A hölgy csak most tudott végigmérni.
- Ernő, nadrág van rajta! - sikkantott a hölgy.
Kíváncsian mértem végig magam. Na és aztán?
A férfi összesúgott a nővel.
Én pedig ott álltam, csontig átfagyva, vizesen az esőben, egyes egyedül. Hirtelen a semmiből hatalmasat tüsszentettem. Ezzel felráztam a susogó párt, és mikor elnézést kértem, a hölgy még egy zsebkendőt is adott. Igazi, vászonzsebkendőt, kék szegéllyel és egy monogrammal. M.J.
- Júlia, most már igazán mennünk kell, várnak minket odabent!
A férfi, akit Ernőként emlegetett a hölgy (akit ezek szerint Júliának hívnak), megfogta kedvese karját és összefűzte vele sajátját.
- Csak még egy percet! Hol laksz, gyermekem?
- Nem tudom. - a válasz tök spontán jött.
Természetesen tudtam, hogy hol lakok, csak lövésem sem volt, merre induljak el, hogy célt is érjek.
- A szüleid hol vannak?
- Otthon, gondolom.
- És te miért nem vagy otthon?
Elgondolkoztam. Tényleg. Miért nem vagyok otthon? De ha erre a kérdésre is "nem tudom"-mal felelek, hülyének fognak nézni.
- Eltévedtem.
- Most már igazán mennünk kell, édesem! - rángatta meg a hölgy karját a férfi.
- Na de Ernő, nem hagyhatjuk csak úgy itt ilyen ítéletidőben!
A férfi tekintete köztem és a nő között váltakozott. Már nem is éreztem, hogy fázom. Az egész bőrömön hideg bizsergés futott végig. Mindenhol. Az úr felsóhajtott, majd levetette öltönyfelsőjét, és a hátamra terítette. Meglepődtem a gesztustól, de nem tudtam mit mondani. Meg kéne köszönni.
- Gyere, gyermekem, a mai éjjelt nálunk töltöd! - Júlia karjai átfonták vállaimat. - Hű, de átfagytál!
- Nagyon köszönöm. De tényleg! Csak egy teára maradok. - nem akartam udvariatlan lenni és visszaélni a vendégszeretetükkel.
- Csacsiság! Kapsz száraz ruhát, elkészítjük neked a vendégszobát, és velünk fogsz vacsorázni!
De lelkes asszony, gondoltam.
- Na de kedvesem, akkor melyik szoba lesz Biankáé?
- Amiatt csak ne aggódj!
A nő finoman megtolt előre, az esőben. De legalább már nem áztam, hála az ernyőknek, de abban a pillanatban mindent megadtam volna a kedvenc, zöld csíkos pulóveremért.
Egészen addig az árnyig gyalogoltunk, ami elől félreugrottam a pocsolyába.
Egy lovashintó volt az, két gyönyörű, pej lóval legelől. Aztán mikor betoltak egy hatalmas, fekete fémkapun, rá kellett jönnöm, hogy a hintó nem azért áltt meg, mert én rákiáltottam, hanem mert ez a drága házaspár itt lakott.
Csak néhány olajlámpa adott fényt, nem láttam jól a házat, de azt még az éjszaka fényeiben is tökéletesen láttam, hogy hatalmas.
- Maguk itt élnek? - hitetlenkedtem. - Ez nem valami trükk?
- Micsoda szemtelenség!- háborodott fel a férfi.
- Ernő, kérlek! - Júlia elcsitította. - Látszik, hogy nem vagy idevalósi. Talán bolgár vagy?
- Bo-bocsánatot kérek, nem úgy értettem...! - elszégyelltem magam, de a kérdésre valahogy nem számítottam. - Nem! Magyar vagyok!
Látszólag a nő elgondolkozott, de mire bármi is történhetett volna, a ház ajtaja kinyít, ahol egy zakóba meg fekete öltönynadrágba bújtatott inas jó estét kívánt. Láttam azt az egyenesen rémült pillantást, amit engem meglátva eresztett meg. Valami gyenge, zavart mosolyfélét küldtem felé.
A benti látvány elképesztett. Fehér márványpadló, hófehérre meszet falak, gyertyalámpákkal, hosszú, tágas lépcsővel, amit bíborvörös szőnyeg borított végestelen végig. A szám is nyitvamaradt.
- Róza megmutatja a szobádat. Öltözz át, és 20 perc múlva a vacsorán újra látjuk egymást! - intett a hölgy, és kedvesével elvonult balra.
- Ho-ho-ho-hogyan?! Róza?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
