Sokat gondolkoztam azon, hogy melyik városról írjak nektek, az otthon hagyott, magyar kis kertvárosról, vagy a még kisebb, vidéki, angol kisvárosról, ahol most élek. Végül utóbbi mellett döntöttem, mert bár Halásztelekről jövök, pillanatnyilag mégis csak Tring-ben élek. Nem hiszem, hogy nagy népszerűséget szereznék ennek az amúgy kicsi városkának, de talán érdekesebb, mint Halásztelek :D Először is, lássuk a tényeket [wiki]: 

• Terület: 36.21 km²
• Lakosság: 11,730 fő
• Népsűrűség: 321. 32/km²
• Kerület: Dacorum
• Megye: Hertfordshire

40 perces autóútra Londontól fekszik egy dimbes-dombos apró angol kisváros, Tring, mely valószínűleg a tree, mint fa, és az -ing képzőből született meg, és summa summarum fával benőtt lankát jelent. A városkából tökéletesen rálátni a Chilterns-re, ami egy dombcsoportosulás, semmi nagy, de gyönyörűen követi az évszakokat. A városka mindössze egyetlen főutcából áll, itt találhatók kávézók, cipészet, egy-két étterem, kajálda [Bhujon <3 indiai elviteles, imádom, heti 1x tuti szerzek onnan csirkés curry-t], van Tesco-ja és M&S-je, de ahhoz már nem elég nagy, hogy saját mozija vagy színháza legyen. A vonatállomás is elég kényelmetlen helyen van, 50 percre a főutcától. Álmos kisváros, kellemes kis hangulata van, de ha az ember itt él, és nem vezet, egy idő után kicsinek érezheti. 
Ugyanakkor van egy-két talpalatnyi múzeuma is, épp pár hete sikerült bepillantást nyernem az egyikbe, ami egy állattani múzeum, és annyit tesz, hogy 4-5 emelet magasságban különböző korok, égtályak, és állatrendi szabályozások alapján kitömött állatok tekinthetők meg. Talán egy jegesmedve, vagy egy cápa nem okoz senkinél akkora katarzist, de vannak egészen érdekes kiállítási darabok is, mint például őskori óriáslajhár, vagy óriásrája. Van külön rovar szekciója is, amit férfias bátorsággal bevallom, sok gusztusom nem volt végignézni. Van egy szép emlékparkja is, meg két temploma [egy katolikus és egy baptista], ahová, ha szép idő van, az emberek kiülnek piknikezni és olvasni, esetleg festeni. Azt hiszem, nem kedvez a városkának, hogy tél van, tavasszal, esetleg nyáron sokkal nyüzsgőbb lehet. 
Ha áthaladóban vagy nyugatról London felé, és megállnál inni egy kávét, mindenképp térj be a Black Goo-ba, a város legjobb kávézójába, mely egy kicsit vintage, egy kicsit viktoriánus, de mindenképp vendégszerető, és ha még sosem voltál [mert hogy ez már egy lánc], egyedinek hat. A tortáik a sziget legjobbjai, nem tudnám hirtelen eldönteni, hogy a Victoria szeletet, vagy a répatortát ajánljam-e. Minden nap friss torták és sütemények várják a betérőt, reggeli, illetve reggebéd [brunch] kora délutánig. 
A napi rutinomról annyit, hogy a fentebb látott parkon/játszótéren átvágva szoktam elvinni kicsilányt iskolába, ami olyan 15 perc séta a háztól, aztán megyek a főutca felé [fentebb], ahol általában elvitelre kérek a Costában egy nagy karamellás latte-t, vagy csak betérek a Black Goo-ba [lejjebb], meg meglátogatom az M&S-t valami ebédért [általában egy zacskó chips, egy latte későbbre, és egy doboz sushi mindig jön vele], néha ezt követően a szendvicseshez is betérek egy Hero szendvicsért [a múltkor pl. gulyásleves volt a nap levese, tök vicces volt], aztán megyek haza. 
Olykor vannak egyes rendezvények, pl. volt novemberben tűzijáték, és decemberben fényfesztivál, ezekről fényképeket a galériámban találhattok. Kitartó kereséssel fellelhető egy fizetős drámasuli is, ahol táncolok, mint azt az előző bejegyzésemben leírtam, és nagynehezen találtam egy festőszakkört is. Rajzolni jobban szerettem volna, de ha egész őszinte akarok lenni, kellemetlen időpontban van. Minden nap fél 4-kor kell felvennem kicsilányt az iskolából, a szakkör pedig 2 és 4 közt lenne, így maradt az esti festés, csütörtökön 7-től 9-ig. Olyan ez nekem, mint a meditáció. 2 óra masszív koncentráció, egy centit nem mozdulok, de az agyam állandóan dolgozik. Kár érte, meg a táncért is, mert bár elsődleges célom az volt, hogy ne mindig itthon üljek, hanem tevékenykedjek is, azért mégis könnyebb lenne, ha lennének velem egykorúak. Ezt is a városka rovására írom, mert bár rengetegen vagyunk festésen, mindenki 50 és 70 közti, ami pedig a táncot illeti, 3. hete egyedül én jelenek meg. Nem vagyok egy született tánccsillag, de a tanárnő szerint sokat fejlődtem, és a múltkori óra is egész jó volt! 

Szóval, ez Tring. Minden szürke bájával együtt nem alkalmas rá, hogy az ember eltöltsön itt egy egész napot, de azért csurran-cseppen némi tenni- és látnivaló. Na jó, így utólag visszaolvastam, és beleírtam pár extraságot, meg élményt, bármennyire is lehúzom, hogy kicsi, meg nincs mit csinálni, azért én mindenütt megtalálom az utam. Ha valakinek meghoztam a kedvét, és meg akar látogatni, írjon egy komit, elintézzük ;)

Legközelebbi teadélutánunkig ölel világjáró barátnőd:

Hát üdv újra mindenkinek. Ma egy olyan témát hoztam nektek, amin szintén sokat kotlottam. Amikor átgondoltam a cím által szolgáltatott témát, felprüszköltem, hogy pff, ez könnyű, én "a lá natural" kislány vagyok, csak leírom, hogy melyik ellen milyen ellenérvem van, aztán ahogy képeket kerestem a bejegyzéshez, rájöttem, hogy hoppá, nem egészen úgy van, ahogy azt Móricka elsőre elképzelte, és ki is fejtem, hogy miért. Menjünk szépen sorban. 

Tetoválás:

Alapvetően ki nem állhatom, amikor a Balaton-parton fagyizunk a családdal, és ellibben mellettem egy formás kis nőcske, vagy a kigyúrt barátja, és valami varázslatos motiváció díszeleg a hátán. Kvázi embertársaid "elolvashatók". Persze, mindenkinek a saját dolga, hogy mit varrat magára, de ez egy olyan egysíkúságot kölcsönöz a személynek, amilyenek valószínűleg nem. Vagy épp igen, ki tudja. A másik kedvencem, japán szakos lévén, amikor emberek japán/kínai kanjikat varratnak magukra, és fogalmuk sincs a jelentésükről. Épp a napokban küldött az egyik barátnőm egy fényképet a legújabb tetoválásáról, ami a fél hátát elfoglalja. Az ő tetoválása egy babarózsát ábrázol. Ezzel már kicsit jobban ki vagyok békülve, mert legalább illusztráció, nem szöveg, mindenki számára mást jelent. A legtöbb ember nem fogja fel, hogy ez egy végleges dolog. Ott lesz 30, 50, 80 éves korodban is, ha csak nem vagy hajlandó hatalmas összegeket invesztálni a lézeres eltüntetésbe, és az sem tökéletes. A tetoválás a fiatalság szimbóluma. Nem azt mondom, az én fejemben is mgfordult egyszer-kétszer, hogy magamra varratok valami apró kis szimbólumot, ami csak számomra jelent valamit [japános lévén valami kanjit, vagy egy rókát], de akkor is valami diszkrét helyre varratnám, amit maximum az lát, akinek meg akarom mutatni. Vagy, ami szerintem tényleg rendkívüli ötlet, és ha nem lennék nyuszi és gondolnám meg magam folyamatosan, meg is csináltatnám, az egy vak világtérkép a hátamra, és akárhányszor meglátogatok egy országot, kiszíneztetném egy tetoválóművésszel. De mint mondtam, nincs bátorságom egy ekkora projektet a hátamra "venni", a szó legszorosabb értelmében, de az ötletet adom!   

Piercing

Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy átszúrassam valamimet. Egyrészt sosem volt olyan alakom, hogy egy köldökpiercing mutatós legyen rajtam, másrészt nem vagyok elég vagány csaj egy kis fájdalomhoz, harmadjára pedig ki nem állhatom a látványát! A legdiszkrétebb talán még a nyelvpiercing [az intim testrészeken túl], de azért az is elég látványos. A faszaság szimbóluma, de szerintem fémet lövetni magunkba már tényleg túlzás. Nem ettől lesz valaki menő vagy vagány. Félreértés ne essék, nekem is van fülbevalóm, kicsi korom óta, ha ez piercing-nek számít :D Megmutatom a "kedvenc" [értsd, szerintem legvisszataszítóbb] piercinget, ami engem egy csillogó szemölcsre emlékeztet. Szerepes karaktereken menő, szerepes berkekben nekem is van lövetett karakterem. 

Hajfestés

Talán, nagyon talán ezzel vagyok a legelfogadóbb. Lehet valaki olyan, mint anyukám, akinek gyerekkora óta van egy hajtincse, ami mindig ősz, és ezt rejtegetné, vagy olyan, mint hoszt-anyukám, hogy 21 éves korától őszül, azzal kevésbé tudok azonosulni, ha valakinek van egy szép hajszíne, és direkt valami természetellenes színre, kékre, zöldre, rózsaszínre, lilára festi. Ne értsetek félre, nagyon szeretem a szép pasztellszíneket, de annyit tanulunk iskolában, szüleinktől arról, hogy tulajdonképpen roncsolja a hajat, macerás, mert foglalkozni kell vele, ésatöbbi, hogy csodálom, hogy az én kedvem örökre elvette a hajfestés kipróbálásától. Legalább is ezt hittem. Ugyanis mostanság egyre gyakrabban dugja ki a fejét a takaró alól az inger, hogy vörösre fessem a hajam. Mármint, természetes vörösre, olyanra, amilyen vörös hajjal írek, velsziek, skótok születnek. És bármennyire is próbálom visszatuszkolni a takaró alá, újra és újra előbújik, szóval lehetséges, hogy hamarosan megszegem az első "a lá natural" szabályomat, amit magamnak állítottam fel...  

És végül...

Nem akartam a nagyobb testmódosításokról írni, de nem tudom kikerülni a témát azzal, hogy ha már a kisebbekről írtam, írnom kell a nagyobbakról is. Mily meglepő, de a zsírleszívásnak, mellnagyobbításnak, fenékimplantátumoknak és botoxnak is ellene vagyok. A szépségért mindent, én tudom, de én hiszek benne, hogy irreális testtorzítások ellenére is lehet boldogságot találni, sőt, valakit, aki a tökéletlen megjelenésed ellenére is szeret, és elfogad. Természetesen vannak olyan módosítások is, amik egészségügyi okokból történnek, pl. gyomorgyűrű berakatása, az megint egy másik történet. Ebben az esetben kénytelen vagy alávetni magad a módosításnak, mert az egészséged, és hosszútávon az életed múlik rajta. 

U.I.: Remélem, hogy senki nem veszi magára a leírtakat. Blogger társaim, olvasóim túlnyomó többségét személyesen nem ismerem annyira, hogy tudjam, viselnek-e tetoválást, piercinget, stb. A bejegyzés csak személyes jellegű, toleranciával vagyok testmódosításba invesztáló embertársaim felé :D Én ilyen unalmas kislány vagyok, se tetkó, se piercing, se hajfestés. 

U.I. 2: A napokban lerajzoltam magam Danganronpa rajzstíusban, a V3 befejezésének hatására, de nem találtam barna ceruzát, szóval az áhított vörös haj végre helyénvaló. Íme az Ultimate Aupair:  

A legközelebbi csésze teánkig ölel barátnőd:

Mivel most már két éve egészségtudatosan élek, nem tudtam tovább halogatni, bújkálni, kifogásokat keresni arra, hogy a jól bevált és megszokott diéta mellé betársítsak valami mozgást. Abban minden szakorvos egyetért, hogy a leghatékonyabb diéta sem ér semmit egy kiegészítő mozgás nélkül. Sajnos én elég válogatós vagyok ilyen szempontból. Ki szeret csatakosra izzadni, ki szereti, ha szétcsúszik a haja, vagy elkenődik a sminke, és még csak nem is élvezi? Régen nagyon sokat lovagoltam, sosem sportszerűen, de nyagson szépen kondiban tartotta a popsim és a combjaim. Úgy gondoltam, már akkor is, hogy egy élőlénnyel együtt dolgozni bensőségesebb, mint futni egy futópadon, vagy csak egy random utcán. Utálok futni, sajnos, biciklizni pedig sosem tudtam, és megtanulni is képtelen voltam, szóval ezt a kettőt rögtön ki is zártam. Sétálni szeretek, Chichesterben pedig erre rengeteg lehetőségem nyílt, napi két és fél órákat sétáltam a gyerekekkel, iskolába, parkba, játszótérre, a csatorna mentén. Nem volt a legjobb testmozgás, amit végezhettem, de sokat számított. De mióta itt vagyok Tring-ben, ahol 15 perc az iskola a háztól, nem kifejezetten tartottam kondiban magam, és bizony meg is jelent pár alattomos kiló. Hiányoltam a lovaglást, gondoltam, azt elkezdhetném újra, de sanos ennek a városkának olyan szűkre szabottak a lehetőségei, hogy nincs lovardájuk például, a következő lovardához pedig rendszertelenül és megbízhatatlanul közlekedő buszokra kéne szállni, ami nekem meg ennyit nem ér. Már mondták páran, hogy akkor táncoljak, akkak ritmusa, dallama van, úgy mozgok, hogy észre sem veszem. Kotlottam kicsit a témán, de végül elszántam magam rá. Felderítettem a lehetőségeimet, és szerencsémre még ennek a pici városkának is van egy művészeti iskolája, ahol rendszeresen indítanak és tartanak tánckurzusokat. Három stílusból választhattam: Balett, sztepp, vagy jazz dance. Találjátok ki, melyiket választottam. Igen, a balettot :D Nem, amúgy nem. Rége balettoztam, hála annak, hogy AMI-s voltam, de nem sokra emlékszem így 15 év kihagyás után, meg aztán arra a következtetésre jutottam, hogy abban se sok ritmus, se sok ütem nincs. A sztepp nagyon érdekelt volna, de végiggondoltam, hogy előbb-utóbb vennem kéne egy sztepp cipőt, hogy végezhessem a kurzust, az pedig a tanfolyam díja mellett pedig már az egekbe szökött volna. Végül kikötöttem a Jazz dance mellett. Már két órán is túl vagyok, az első után olyan izomlázam volt az alhasamban, hogy 2 napig nem tudtam felülni az ágyban :D Pedig mennyit csináltam, 10 felülést? Bemelegítésként. Sajnos nem estem elsőre szerelembe, lehet, hogy az én hibám is, lehet, hogy kicsit a tanárnőé is, de 10-15 év kihagyás után úgy érzem, elvesztettem minden mozgáskultúrám [nem hiszem, hogy sok lenne, amúgy, de az tény, hogy egész közeli tagjai a családnak benne vannak/voltak az iparban]. Péntek esténként járok egy órát táncolni, be is melegítek egy fél órás sétával, aztán egy fél órás bemelegítő szekcióval, az óra utolsó 30 percében pedig koncentrációs gyakorlatokat, koreográfia elemeket tanulunk. Nem érzem magam őstehetségnek, ez pedig, mint minden, ami elsőre nem ragyog, ha a kezembe veszem, elkeserít, de végül is arra jutottam, hogy az eredmény ugyanaz. Jót tesz nekem, jót tesz a testnek és a léleknek, a zene jó, és egy kicsit talán kiélezi az ellustult érzékeimet. Ráfüggtem a zenei stílusra is, most már lassan két hete direkt keresem a műfajban fellelhető zenéket. Bal oldalra az anekdota modulba ki is linkeltem nektek egy catchy kis mixet, amibe mindenkinek érdemes belehallgatnia. 

A legközelebbi viszontlátásunkig ölel öreg barátnőd:

Mindenki, aki már benne van az "iparban", akár régen, akár újonnan kezdte, tudja, hogy nem feltétlenül olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Nagy mumus például mindenkinek az ihlet. Nos, ma két témát is hoztam nektek, de két olyat, amik szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik arról szól, hogy nekem milyen kritériumoknak kell teljesülnie ahhoz, hogy blogoljak, mitől függ, hogy tudok-e írni, vagy épp miről írok és mikor; a másik pedig az, hogy ezek függvényében mi is az a folyamat, ami egy blogboszt születését eredményezi. Essünk is neki. 

Mi az, ami nekem feltétlenül kell ahhoz, hogy blogposzt születhessen?

● Asztal: Banálisnak tűnhet, de így van. Világéletemben asztali gépes voltam, azt soktam és szerettem meg, kényelmes a nagy tér, nincs gond a kábelekkel, zsinórokkal, van hangfal, egér, stb. Ez akkor változott meg, amikor külföldre kerültem, és rájöttem, nem vihetem magammal az asztali gépem. Semmi baj, gondolnátok, csak legyen laptopod. Mióta külföldön jövök-megyek, csak így lehetséges, és úgy-ahogy kigyúrtam a műfajt laptoppal, igen ám, de ez már a második olyan szobám, ahol nem jár asztal a szobához, így némileg bajban vagyok. Egyszerűen egy idő után elgémberedek az ágyban fekve-ülve, mág mindenfélét kigyúrtam, székre pakolni és onnan gépezlni, egyszerűen kényelmetlen. Így aztán arra a következtetésre jutottam, hogy nekem asztal kell az íráshoz, blogoláshoz. 
● Egér: Ez igaz mind a blogolásra, mind az egyszerű szerkesztésre. Nem lételem egyik megvalósulásához sem, de édes istenem, hát nem segít? 
● Téma: Hiába van az embernek hozzávaló kedve, akár ideje, ha nincs miről írnia. Sajnos, vagy épp szerencsére azért akadnak eseményteen hetek is, én pedig nem szeretek csak azért írni, hogy legyen valamit kiküldeni a főoldalra. Mindennapos dolgokról, mint hogy kicsilányt kelteni kellett, pedig általában magától ébred, nem írok, mert úgy érzem, ez nem érdekelné azt a maréknyi embert, akik a blogomat követik. Újabban összeszedtem pár bejegyzés ötletet, de nem ez az egyetlen kritériuma a blogolási szokásaimnak.  
● Idő: Szerencsére mostanában bővelkedek benne, de előfordul, hogy összecsúsznak a dolgaim főzéssel, takarítással, reagokkal, a múltkor például napi 3-5 bejegyzést is megírtam, mert időm és témám is volt, de abban szerintem mindenki egyetért, különösen, ha kötött munkaidőben dolgozik a blogger(ina), hogy az idő vitális pontja ennek a kérdéskörnek. 
● Kedv: Kicsit úgy érzem, a téma, az idő és a kedv egy érték-piramist alkot. Akkor jó, ha minden szára egyforma hosszú. Ezt a pontot magyarázni sem kell. Ha épp rajzolni, reagot írni, vagy sorozatot nézni van kedvem, úgyis azt veszem előre, mert senki nem fizet nekem azért, hogy bejegyzéseket toljak ki magamból, és abszolút szerelemből csinálom. 

Arról, ahogy egy blogposzt születik a kezeim közt: 

● Szövögetés: Általában előre végiggondolom, hogy mik azok a pontok egy bejegyzésben, amikre ki akarok térni, az esetek nagy részében még a szó szerinti megfogalmazás is a fejemben van, a többi gyakran jön magától. Sajnos (vagy szerencsére?) nincs egy felírható sémám arra, hogy hogyan építem fel a bejegyzéseim. Mindegyik más. De ami sosem változik...
● GIF: Számomra elengedhetetlen az illusztráció a bejegyzéshez, ettől lesz élő, személyes, szórakoztató és színes. Arról nem is beszélve, hogy új dolgokat mutathatok, taníthatok az olvasóimnak, mint a Holt Költők Társaságával. Lehet, hogy nem az első, hanem a második lépés a procedúrában, de mindig valahol elöl történik. Néha előbb megvan, mint a bevezetőszöveg. 
● Bejegyzéscím: Még az előző blogomnál szoktam rá arra, hogy számozom a bejegyzéseket. Nem is emlékszem egész pontosan, hogy miért szoktam rá erre, de elégedettséggel tölt el olykor visszanézni, hogy igen, már mennyi bejegyzést felhalmoztam. A szám után általban igyekszem valami lényegretörő, de nem agyonhasznált címet adni a születendő bejegyzésnek. Nem mindig sikerül. 
● Alcím: szintén az előző blogom szoktatott rá, hogy mindig "avagy"-gyal kezdem az alcímeket, és ez lassan átragad a többi oldalamra is, de azért igyekszem ott egyedibb alcímekkel illetni a bejegyzést. 
● Cimkék: Nem olyan rég szoktam rá, hogy használjam őket, nem tudom, segít-e bárkinek is a keresésben, mindenesetre olykor segít dobozba tenni, hogy mit is szeretnék mondani a bejegyzésben. 
● Zene: Ha a fenti minden kritérium adott, akkor már csak neki kell ugrani, ehhez pedig a legjobb társ némi zene ~
● Kávé / tea: Valami kis energia, ami mozgásban tart a nagy munka közt.  
● Bevezető: Rövid leírása annak, hogy miről is lesz szó, ha a címek és a cimkék nem lennének elég egyértelműek. Nem minden esetben használom őket, van, amikor egyből csak neki tudok ülni, és írok, írok, írok... Viszont szeretem, ha íve van a bejegyzésemnek, van eleje és vége a "történetnek". 
● Búcsú: Az előző blogomról hoztam az ötletet, hogy legyen egy szerkesztői képem és nevem, amolyan aláírás. Egyelőre nagyon szeretem, és nem tervezek megválni tőlük. 

Még számomra is kissé érdekes volt végigmenni ezeken a pontokon, gondolkozni rajta, melyik milyen mértékben befolyásolja az íráskészségemet. Izgalmas volt négy fal közé behatárolni ezt az egyébként igen szabad műfajt. Remélem, ez segít egy kicsit abban, hogy átlássátok, én hogyan ragadom meg a témát, és hogyan állok hozzá. 

Megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem a látogatóknak a szorgalmukat, és hogy nem tudtam őket elijeszteni. Szombaton volt az oldal egy hónapos, mi pedig röpke egy hónap alatt elértük az 1000 fős összlátogatottságot. De nagyon büszke vagyok arra a 40 közeli napi látogatottságra is, ami nélkületek nem sikerülhetett volna <3 Most pedig megköszönöm mindenkinek, hogy velem tartott...

A legközelebbi találkozásunkig melegen ölel barátnéd:

Előre is elnézést kérek mindenkitől, ezt a regényt még angolul olvastam [többször is], és gondjaim adódtak a cím magyarosításával :D Ha közérthetővé akarnám tenni, úgy fordítanám: "U.I.: Hosszabb levél később", de ha valaki fizetne érte, hogy az én címem kerüljön a borítóra, ülnék még rajta pár napot :D Paula Danzinger és Ann M. Martin [1998] episztoláris regénye két 12 éves lány , Tara [aláírás: Tara*Starr] és Elizabeth egy évet felölelő levelezéséről szól. Mint megtudtam, van folytatása, de én azt még nem olvastam, sajnos. 
Tara és Elizabeth, különbözőségeik ellenére legjobb barátok. Tara cserfes, aktív, nyitott, imád írni, Elizabeth viszont zárkózottabb, félénk és inkább a költészetet szereti. Emellett ráadásul el kell boldogulnia édesapjával is, aki érzelmi zsarolással tartja sakkban a lányát. Tara egyszer csak Ohioba költözik, így az Elizabeth-tel való barátságukat kénytelenek levél formájában folytatni, ugyanis Elizabeth apukája nem szívleli sem Tara-t, sem Tara szüleit, döntését pedig azzal indokolja, hogy a telefon költséges.  A lányok élete sajnos nem marad ugyanolyan. Tara-nak meg kell birkóznia a költözéssel, az édesanyja terhességével, és új barátok szerzésével, míg Elizabeth családja darabokra látszik hullani. Tara új legjobb barátságot köt egy Hannah nevű lánnyal, akit Tara humorizálva Pal Indrom-nak nevez, mert a neve visszafelé olvasva is ugyanaz [palindrom]. Ez a nick annyira népszerű lesz, hogy lassan mindenki Pal-nek szólítja Hannah-t. Tara még járni is kezd egy Alex nevű fiúval, aki megcsókolja őt. Elizabeth apja megrémíti a lányt, és az egész családot, amikor elkezd későn hazajárni a munkából, inni kezd, és miután elveszti az állását, külföldre utazik a bankkártyájával, amit teljesen kiürít. Tara eközben klubbokba jelentkezik, új barátságokat köt, és aktívan éli a napjait, Elizabeth pedig kénytelen egy panellakásba költözni a családjával a pénzhiányból, csak azért, hogy az apjuk elhagyja őket.  

[forrás]

Na, most, hogy így random lefordítottam egy Wikipedia cikket, eljtenék pár szót arról, hogy miért is ezt a könyvet hoztam nektek. Talán a legerősebb érv mellette az volt, hogy azelőtt sosem olvastam olyan könyvet, ahol abból áll a könyv, hogy egy levél, még egy levél, válaszlevél, arra válasz levél. Formabontó volt, újat mutatott. Egészen abszurd emlékeim vannak erről a könyvről, például valamilyen okból emlékszem rá, hogy Tara szüleit Tara Luke és Barb-ként emlegeti, ami egy tiniszerelem volt a szülők közt, és Barb teherbe esett Tara-val, és iszonyatosan fiatalok, talán 18 évesek voltak, amikor szülő vált belőlük, és pici korától arra kérték a lányukat, hogy Luke és Barb-ként hívja őket. Egy-két levelet ők is belecsempésznek a regénybe, egyébként. Arra is emlékszem, hogy mielőtt Elizabeth apja ott hagyja őket, elhalmozza a családot mindenféle drága ajándékkal, hogy leplezze a tényt, elvesztette az állását. Elizabeth pl. gyöngyfülbevalót kap, az anyja azt hiszem, gyémántot. Volt egy pontja a két lány levelezésének, amikor Tara azt javasolja Elizabeth-nek, hogy ő is vegyen fel egy nick-et, és az Eliza*beth-et javasolja. Elizabeth egy darabig viseli, aztán elhagyja a csillagot, arra hivatkozva, hogy az Tara védjegye. A regény azzal ér véget, hogy az utolsó két levélből kiderül, hamarosan találkozni fognak egymással. 
Nem ez életem legeseménydúsabb, legizgalmasabb, legnyomósabb, vagy legnehezebb regénye, de tinédzserként annyira szerettem, hogy kétszer-háromszor is elolvastam. Bele tudtam képzelni magam a lányok helyzetébe, ugyanis akkoriban én is leveleztem egy barátnőmmel, és átéreztem, milyen nehéz is úgy barátnak maradni, hogy közben akár a visszájára is fordulhat az életed. 
Mára ezzel az apró csemegével készültem nektek, a következő bejegyzésemben arról írok nektek, hogy én személy szerint mikor, miért és hogyan blogolok. 

A következő szeánszunkig forrón ölel barátnéd: